Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Németh István: Mely az út Becskerekére?
jár. És lesznek, nem is kevesen, akik nem elégszenek meg a négy kerékkel, tele lesz a garázsuk pótnégykerekűkkel, hacsak akkor már nem nyolc vagy tizenhat keréken gurulnak a Mercedesek meg a Fordok. Megérheti-e még az emberiség, hogy a kerék, mint olyan, a gyors közlekedés csődjévé, kerékkötőjévé válik? Várom azt a négykerekűt az utcakereszteződésben, amely Nagybecskerekébe kéne szállítson. Abba a Nagybecskerekébe, amelynek határában egyszer, réges- régen, még a Skodák és Fiatok előtt, úgy 1520 körül, azt kérdezte egy arra haladó utas egy atyafitól: „Bátya, bátya, mely az út Becskerekére?" Az atyafi imigyen válaszolt: „Uram, uram ez az út Becskerekére!" Én most csak azt kérdem a leszálló estétől: hová vezet az az út, amelyen jelenleg botorkálunk, száguldozunk? * A vasútállomás bejárata mellett, a puszta kövön, nagy batyuval a háta mögött, annak vetve a hátát, egy hatvan körüli, testes asszonyság ül kinyújtott, szétvetett lábakkal, levetett cipői a lábfejénél hevernek. A szájában cigaretta, a két lábszár között, szintén a puszta kövön, az a fajta decis égetett szeszes üvegecske, ami minden trafik kirakatában kínáltatja magát, s amit az effajta szeszfogyasztók „unokának" becéznek. Elhaladva mellette, tőle tisztes távolságra megállók, s igyekszem feltűnés nélkül figyelni. Vajon ki lehet? Úgy telepedett le a puszta kövezetre, úgy ül ott, mintha számára ez lenne a legtermészetesebb, még ebben a zűrzavarban is, mint amilyen a vasútállomás környéke „csúcsforgalom" idején. Bár itt állandóan csúcsforgalom lehet, éjféltől éjfélig. Most épp a kora esti vonatra várakozók nyüzsögnek, tolakodnak, állnak sorban a jegypénztárak előtt. Ez a nyüzsgés az asszonyságot szemmel láthatóan nem zavarja, nem izgatja, nem érdekli, nyugodtan ül a puszta kövezeten, mint aki megérkezett a végállomásra, ahol végre kipihenheti magát. Ennek örömére időnként meghúzza az „unokáját", majd szépen visszateszi maga elé, két szétvetett lábszára közé. Feltehetően a lábait pihenteti, ezért rúghatta le a cipőjét. Igen, pihenteti a lábait, mintha nem is vonaton érkezett volna meg a végállomásra, hanem hosszú útról gyalogosan, hatalmas batyuját cipelve, ami most fáradt derekának jó támasztéka, aminek oly jó nekivetnie a hátát, s így megpihenni, közben füstöl s kortyint egyet-egyet a decis üvegből. A körülötte zajló nyüzsgésre ügyet se vet. Vajon ki lehet? Van-e valakije? Van-e otthona, hazája? Miért itt telepedett le, a bejárat mellett, ahol legnagyobb a tülekedés, s itt, a puszta kövezeten, miért nem néhány lépésnyire arrébb, valamelyik pádon, vagy miért nem ment be a váróterembe? Talán eddig bírta a cipekedést, s itt roskadt le? Nem olyannak látszik, mint aki már vonszolni se tudja fáradt tagjait, inkább olyannak, aki duzzad az egészségtől, legalább száz kilót nyomhat, a batyujával, a gönceivel együtt talán kétszázat is. Ül kinyújtott lábakkal a sima kövezeten, füstöl és fütyül a világra. És nem biztos, hogy boldogtalanabb azoknál, akik körülötte a bejárat felé törtetnek, akik az esti gyorssal el szeretnének érni valahová, oda, ahol valakik féltő szeretettel várják őket. Haza. Vajon számára létezik-e efféle menedék? Innen, jó néhány lépésnyi távolságról úgy tűnik, mintha a sorsával s a világgal is ki lenne békülve. Most, hogy ide megérkezett és letelepedett, talán egy kicsit még boldog is. 62
