Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Németh István: Mely az út Becskerekére?
a dolog nyitjára. Ismerősöm talán úgy gondolja, úgy tudja, hogy mi, magyarok oly kevesen élünk már ebben a városban, mely szerint föltétlenül ismernünk kell, számon kell tartanunk egymást. Eszerint Farkas Antalról is tudnom kellett volna, akiről a tegnapi szerb nyelvű Dnevnikben gyászjelentés látott napvilágot. Vannak a nagyvilágban szétszórva városok, amelyekben, távol a hazától, szintén szétszórva élnek letelepült észtek, lengyelek, szerbek, macedónok, magyarok s egyéb hontalanok, akik az idegenségben számon tartják egymást, miként mi, ismerősöm szerint, maroknyi újvidéki magyarok. Talán igaza is van: illett volna tudnom, számon kellett volna tartanom Farkas Antalt. * Mellékutcában lakunk egy olyan városban, amely fulladozik a gépkocsiforgalomtól. Valahogy a lakosok és az autók száma nincs arányban egymással. Persze nem tudom, milyen is lenne egy elfogadható arány, de aki itt kilép az utcára, rögtön az a benyomása, mintha több volna a gépkocsi, mint a gyalogos. Ez pedig nem jó. Nem jó, mert a gépkocsik lépten-nyomon veszélyeztetik a gyalogosok testi épségét. Immár a gyalogjárdákra is fölhajtanak, s úgy száguldoznak rajta, mintha az is az övék volna. Nincs elég kijelölt parkolóhely számukra, ezért minden talpalatnyi helyet lefoglalnak maguknak, lassan mozdulni se lehet tőlük. Európában talán nincs még egy háromszázezer lelket számláló város, ahol ennyi autó futott volna össze, mint itt. Ennek a városnak a neve Újvidék. Egy idegen szemében, aki először jár itt, az a benyomása lehet, hogy itt mindenkinek saját gépkocsija van, ami egy meglehetősen szolid életszínvonalra enged utalni. Mellékutcában lakom egy utcakereszteződésnél. Most éppen ott állok, ahol ez a két rövid utca keresztezi egymást. Egy gépkocsira várakozom, amely jöhet jobbról is, balról is, de a szembelévő, sőt ennek a folytatásából, tehát a hátam mögött lévő utcából is. így hát állandóan forgatom a fejem, hol jobbra, hol balra, hol hátra, miközben a szemben lévő utcát is figyelnem kell. Alkonyat előtt vagyunk, de az utcai lámpákat még nem gyújtották fel, a gépkocsik sem az övékét. A csúcsforgalom idején régen túl vagyunk, jóllehet itt, még itt is állandóan csúcsforgalom van. Most is. Rohannak a kocsik jobbról, balról, elölről, hátulról. Itt az utcakereszteződésben minden pillanatban fékcsikorgás, minden másodpercben összeütközéstől lehet tartani. Minthogy a hosszanti utca mindkét oldalán véges-végig parkoló kocsik - sűrű egymás mellett jászol elé kötött lovak! -, innen is állandóan kifarol valamelyik, ez még inkább feszültebbé teszi a közlekedést, a vezetők, ha nem is látni őket, idegesek, hirtelen fékezések, hirtelen meglódulások, beleszédül a szemlélődő. „Lemérem", öt perc alatt hány gépkocsi suhan el előttem, mellettem. Az eredmény: valamivel száznál több. Mert csak százig számolom őket, de az öt percből maradt még valami. Csak honnan jönnek és hova igyekeznek? Ennyien, itt, ebben a félreeső mellékutcában. Hát akkor mi lehet a „forgalmasabb" utcákon, a sugárutakon? És mi lesz ugyanitt tíz vagy húsz év múlva, amikor már nem „minden" városlakónak csupán egy, de akár három gépkocsija is lesz? Gondolta volna a kerék zseniális feltalálója, hogy eljön az idő, amidőn több lesz a földön a kerék, mint a láb? Amikor a föld minden lakója a két láb helyett négy keréken I I 61
