Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Németh István: Mely az út Becskerekére?
jét sohase nevezte — legalábbis hangosan - Felvidéknek, ahhoz a kárpátaljai, erdélyi vagy akár délvidéki magyar anyanyelvű értelmiségihez hasonlítanám, aki, szintén tekintettel az ukrán, a román vagy a szerb nemzeti önérzet érzékenységére, nem nevezheti szülőföldjét Kárpátaljának, Erdélynek, Délvidéknek, csupán azért, mert egykoron ezeket az országrészeket a magyarok így nevezték. Szerencsére azért ma már egy kicsit más a helyzet, mert még Szlovákiában is akad magyar politikus, sőt diplomata is, aki felvidékizhet, hogy Kovács Miklósról, Markó Béláról vagy Kasza Józsefről ne is beszéljünk, akik a legkisebb lelki vívódás és gyötrődés nélkül ki merik mondani, hogy Kárpátalja, Erdély, Délvidék. Nem azért, hogy ezáltal sértegessék az ukránok, a románok vagy szerbek nemzeti önérzetét, hanem mert ezt valahogy így tartják természetesnek. A magyar származású volt szlovák diplomata ezt nem tartja természetesnek, sőt sértőnek tartja a szlovákokra nézve. Álláspontját a magyarságra nézve nem tartja sértőnek. Bizonyára úgy gondolja, hogy a magyaroknak, éljenek ugyan bárhol, semmi okuk a sértődöttségre. Nekik egyetlen gondjuk, hogy a szomszédaikat Isten világáért meg ne sértsék. Egymást, persze, nyugodtan sértegethetik. Engem a volt tanár úr személyesen azzal, hogy a Felvidék szót még az emlékezetéből is kitörölte, nem sértett meg, esetleg némely felvidéki magyarokat, de mit számít az egy volt diplomatának. * Egy északbácskai faluból származó, de az ötvenes évek elejétől Újvidéken élő, magyarul még ma is beszélő szerb ismerősöm, ha találkozunk, mindig anyanyelvemen szólít meg, hogy aztán ezt a két nyelvet váltogatva folytassuk a csevegést. Amióta csak ismerjük egymást, bevett szokássá vált ez kettőnk között, mintegy ösztönösen ápolva szülőföldünk eme szép adottságát, amely adottság mindinkább kimerülni látszik. Tegnap azzal állít meg az utcán derék ismerősöm, hogy meghalt a Farkas Antal. Hallottam-e, tudom-e? Nem hallottam, nem tudom. Pedig tudnom kéne, erősködik, mert nem egy Farkas Antalról van szó, hanem a Farkas Antalról. S mert ismerősöm látja rajtam a zavart, hozzáteszi: harmincnégy éves volt. így se lettem okosabb. Sajnos nem ismerek egyetlen Farkas Antal nevű fiatalembert sem a városban, de a Farkas Antalt sem, aki harmincnégy éves korában elhunyt. Látom, ismerősöm is zavarban van, mintha nem menne a fejébe, hogy lehet az, hogy én, aki legalábbis nemzetiségileg a megboldogulthoz kéne tartoznom, nem tudok az „esetről". O a tegnapi Dnevnikben olvasta a gyászjelentést... Aztán átcsapunk más témába, majd egymásnak további jó egészséget kívánva, a viszontlátásig elválunk. Elválunk anélkül, hogy letisztáztuk volna ezt a Farkas Antal-ügyet. Azt ugyanis, hogy szerb ismerősöm szerint miért kellett volna nekem tudni arról, hogy egy harmincnégy éves újvidéki magyar fiatalember elhunyt. A rejtélyt most egymagám vagyok kénytelen megfejteni. Mert nem hagy nyugton. Hiszen nem egy olyan valaki távozott közülünk, akinek a neve széles e tartományban közismert lett volna, hanem csak egy Farkas Antal, a valószínűleg több azonos nevűek közül, jóllehet, ebben a városban, Újvidéken, ő volt az utolsó Farkas Antal. Ismerősöm szerint miért kellett volna nekem ezt tudnom, miért kellett volna ismernem a megboldogultat? Ha nehezen is, rájövök 60
