Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Németh István: Mely az út Becskerekére?
csak a piacokon lehet hallani magyar szót, azt is főként a környékbeli falvakból beszivárgó kofák szájából, meg akkor, ha magyar misére tér be az ember annak a négy templomnak az egyikébe, ahol még magyarul (is) hirdetik az igét. De ilyen szempontból Újvidék nem tűnt mindig ennyire elveszettnek, nem túl régen három-, négy-, akár ötnyelvű városnak is nevezhették, sőt nevezték is, alig három emberöltő elegendő volt ahhoz, hogy az a többnyelvűség, többnemzetiségűség, többvallásosságúság elenyésszen, hogy az előttünk álló egyetlen emberöltő alatt teljesen megszűnjön. Pedig nem is olyan túl rég mily büszkén hordoztuk körül a fejünket fél Európán, mi újvidéki születésű és újvidékivé adaptálódott magyarok, hogy bizony még odaát is felnéztek ránk, miközben álmunkban se fordult meg a fejünkben, hogy mire megöregszünk, teljesen idegenné válik számunkra az a hely, ahol éveink javát lemorzsoltuk. Ilyen lehangoló gondolatokkal botorkálok a századik születésnapját ünneplő Telep utcáin, ahelyett, hogy betérnék a kilencvenediken túl lévő kedves névrokonomhoz, aki, ha megkérném és jókedvében találnám, megint eltáncolná nékem azt a szép magyar kettőt erre, kettőt arrát, amit megismerkedésünk alkalmával eljárt abban a telepi kiskocsmában. Ilyen kutyának való hangulatban nem térek be egyik ismerősömhöz, barátomhoz se, inkább hazaballagok, ahová épp arra a rádióhírre „toppantam" be, miszerint Újvidéken a közeljövőben négy új óvoda nyílik, s ezzel lehetővé válik mind a tizenkétezer óvodáskorú újvidéki kisgyerek beóvodáztatása. Ilyen hír hallatára talán a legdermedtebb szív is fölenged. Nem tudtam ugyanis, hogy ennek a hirtelenjében többszörösére duzzadt városnak tizenkétezer óvodáskorú gyermeke van. Legalább ekkora lehet az óvodáskor előttiek száma is. Az általános iskolás korúak számával együtt eléri, talán túl is haladja a száz év előtti Újvidék összlakosságának a számát. Nincs okom tehát a borúlátásra. Hacsak eszembe nem jut, hogy abból a tizenkétezerből hányán tanulják és zengik majd a Boci-boci tarkát?! * Egy kassai születésű polgár, szlovákiai magyar, volt tanár és diplomata azzal dicsekszik, hogy ő a szülőföldjét sohasem hívta Felvidéknek, mert ez sértené a szlovákok nemzeti önérzetét. Márpedig erre nagyon kell vigyázni. Mármint a nemzeti önérzetre. A volt szlovák diplomata nem fejti ki, hogy erre kölcsönösen illene vigyázni, valószínűleg azért nem, mert ezt magától értetődőnek tartja, pedig nem az, a gyakorlatban nem mindig az. Mert, mondjuk a szlovák nemzeti önérzet mellett, még mindig létezik, létezhet példának okáért magyar nemzeti önérzet is, amit, természetesen a tolerancia és az egymás megértése érdekében, lehet sértegetni, különösen akkor, ha ez az eléggé el nem ítélendő magyar nemzeti önérzet olyan egyedeknél jelentkezik, akik magyarnak születtek ugyan, de szerencséjükre és a jobb sorsuk áldásaként magyarságukat Szlovákiában kénytelenek gyümölcsöztetni. Természetesen kisebbségben. Hiszen ők vannak Szlovákiában kisebbségben, nem pedig az államalkotó szlovákok. A többség pedig mindig érzékenyebb, mint a kisebbség. A kisebbség érzékenysége ugyanis idővel, mennél több időt tölt kisebbségben, eltompul. A kassai születésű magyart, aki tanári oklevéllel és diplomata-útlevéllel is rendelkezett, és aki a szülőföld59
