Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy tengerjárt magyar
Akkoriban szlovákul nagyon keveset tudtam, és nagyon rosszul. Hétéves koromig, illetve azt lehet mondani, hogy kilencig, tízig, mert mi szlovákot csak a harmadikban kezdtünk tanulni, addig nem is tudatosítottam, hogy hol élek. Én nem találkoztam szlovák emberrel az én falumban, mert nem volt szlovák család nálunk. Illetve találkoztam, úgy mondom, ahogy akkor, a rusai tótokkal. A szomszéd faluba való szlovák emberekkel, akik lejöttek hosszú szekérrel, és hozták az ölfát, kiabálkoztak tört magyarsággal, hogy ölfát cserélek. Gabonáért, egyéb más termékért kicserélték a falumbeliekkel, akikkel nagyon jó volt a viszony, de mindig úgy volt, hogy valahonnan onnan fentről jönnek, az erdőn túlról, hetedhét országon túlról ezek a szlovák emberek, akikkel nem volt semmi gondunk meg bajunk. A drótos meg, amikor bejött a faluba, azt kiabálkozta, hogy „fazekakat drót". Erre mondták, hogy megjött a drótos tót. Ez jelentette számomra a szlovákságot. Kelenye olyan falu volt, ahol nem találkozott az ember velük. Nehezen is ment számunkra a szlovák nyelv. Az akkor valami hasonló volt, mint most a gyerekek számára az angol vagy a német. Úgy mondják a nyelvészek, hogy van úgynevezett második idegen nyelv, az úgynevezett second language, meg van a tulajdonképpeni idegen nyelv, a foreign language. Nekem a szlovák ilyen foreign language volt. Egy messzi idegen nyelv, mint most a mi gyerekeink számára az angol. De már az angol se annyira idegen ma nekik, mint számunkra akkor volt a szlovák. Nem volt keveredés. A gimnáziumban nem sokat tudtam még szlovákul, de egyre inkább rákényszerültem, ott már kénytelen voltam pótolni a mulasztásokat, voltak jó tanáraim, és eljutottam a tanárképző főiskolára, ahol magyar-angol szakot végeztem. A magyar szakot természetesen magyar tanárok irányítása alatt, egy kis sziget volt a magyar tanszék Nyitrán. Viszont az angoltanáraim, azok szlovákok voltak. Úgyhogy, ha fordítások voltak, akkor mi általában angolról szlovákra voltunk kénytelenek fordítani. Vagy szlovákról angolra. Ott azért már adódtak problémák ebből kifolyólag. Az angolt nem tanultuk meg olyan jól, de közben azért a szlovákot is megtanultuk egy kicsit azért jobban. És voltam katona is, Túrócszentmártonban, szlovák környezetben, és így végül is az ember megtanulta úgy a szlovákot, hogy nincs gondja ebben az országban közlekedni, értekezni, kommunikálni. Az orosz is kötelező volt. A nyelvoktatásnak ez volt a hátulütője, hogy alig ismerkedtünk meg a szlovákkal, egykét év múlva bejött az orosz. Két idegen nyelvvel kellett bajlódnunk, a gimnáziumban még hozzájött ehhez az angol, a harmadik idegen nyelv. Nálunk úgy volt akkor a gimnáziumban, hogy volt egy humán tagozatos osztály meg volt egy természettudományos irányultságú. Én a humánba jártam, ott kötelező volt az angol. Azért is mentem oda, mert én már akkor vonzalmat éreztem az újságírás iránt, és amikor megpróbáltak beosztani valamelyik osztályba, megkérdezett az igazgató, hogy te mért akarsz a humán osztályba menni, édes fiam. Újságíró akarok lenni. A humán osztályban kötelező volt az angol és másodiktól még a latin. Nálunk 1989-ig általában, sajnos, egy iskolának se volt külön neve. A gimnázium elnevezés is irritálta a csehszlovák politikai vezérkart meg az iskolaügyi szakembereket, és átkeresztelték a gimnáziumokat általános műveltséget nyújtó középiskola nevezetre. Strebná vseobecnovzdelávacia skola. Ez lett volna a gimnázium. És mivel kilencéves volt az általános iskola, a gimnázium hároméves lett. Én a gimnáziumnak ebbe a változatába jártam. Előtte volt neki neve! 1913-ban indult Ipolyságon a gimnáziumi képzés a Szondi György Gimnáziumban. A háború után természetesen nemcsak ezt törölték, hanem a 81
