Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy tengerjárt magyar
alakultak az ötvenes évek elején a magyar iskolák, adódott volna egy olyan lehetőség, hogy tanító lehessen. Nem volt kellő mennyiségű magyar tanító, mert nagyon sokat kitelepítettek, sokan pedig azok közül, akik az első köztársaság alatt tanítóként működtek, itthagyták az országot. És Dél-Szlovákiában ekkor egy-két hónap alatt kiképezték az úgynevezett gyorstalpaló pedagógusok hadát. A gyorsképzőben érettségi bizonyítványt szereztek, és azzal taníthattak. Le a kalappal előttük, hogy vállalták ezt a tevékenységet, volt aki utána megszerezte a képesítést, volt aki aztán abbahagyta. Édesapám is mehetett volna a gyorstalpaló tanfolyamra, de a család nem egyezett bele, különösen az édesanyám. Ezt utána is szokta emlegetni neki édesapám, hogy lehetett volna jobb sorsom is, lehettem volna én úriember is, de a feltétel az az volt, hogy be kellett volna álljon a kommunista pártba. Na most erre hát, nem is ő, ő talán hajlandó lett volna, de az édesanyám még keményebb, buzgó katolikus asszony volt. És nem értett ezzel egyet. Fizikai munkás maradt édesapám, de sok mindenre képes volt. A kőművesmunkát mesteri szinten tudta végezni, holott nem volt ilyen képesítése, aztán időskorában tanulta meg a járművezetést és szerzett jogosítványt, meg fönt, az északi hegyekben hegyi utakat építettek, és kőbányában is dolgozott sokáig, ott kitanulta a lőmesterséget. Szerencsétlen egy ilyen tanfolyamot is képes volt szlovák nyelven abszolválni. Volt benne tehetség, volt benne akarat és kitartás, csak hát a sorsfordulók hatására lekésett szegény sok midenről. Akiknek nem volt különösen sok földjük, és aláírták, hogy átengedik a szövetkezetnek, azokkal nem sokat foglalkoztak, velük nem csináltak nagy ügyet. Azoknak a gazdáknak, akiknek huszonöt-harminc hold földjük volt, nehezebb volt. Ezekből aztán nem sok volt ugyan a faluban. Akik aláírták, hogy lemondanak a földről, de nem lépnek be, és nem követelnek semmit, azokat úgy békén hagyták. Csak kenyerük nem volt. Arra kényszerültek, hogy máshol keressenek munkalehetőséget, és ezek mentek az iparba dolgozni. Az iparban dolgozni viszont nem lehetett az Ipoly mentén, mivel akkor itt nem épült különösebben semmi, építkezési vállalat se működött még akkor, az ipari cégek, vállalatok Szlovákia északi részén működtek, az olcsó munkaerőt innen elvitték oda. Apám abból indult ki, hogy annak, amit a szövetkezetben megkeresett volna, a háromszorosát tudta ipari munkásként megkeresni. Viszont ez azzal járt, hogy hetente ingázott, hétfőn hajnalban két órakor, fél háromkor ment az autóbusszal az ipolysági vasútállomásra, és onnan pedig Zólyomba, Besztercebányára, és azon túl is, a Felső-Garam mentén dolgozott nagyon hosszú időn át. Pénteken éjjel tizenegykor jöttek haza. Az országban nem volt még akkor szabad szombat, de ők már pénteken hazajöttek. Hétközben naponta nem nyolc órát, hanem tízet és tizenkettőt dolgoztak, és ez tette ki a szombatot. így jöhettek haza péntek éjjel a családjukhoz. Kemény dolog volt, meg kellett szokni. Nem mondom, hogy az ember apa nélkül élt. De egész héten nem volt itthon a családfő. Minden tevékenység édesanyámra hárult, a háztartási munka, egy kis föld is mindig volt, a szőlő, azt nem vették el, meg egy kis kert, meg még a szőlő alatt, szőlő fölött egy kis földterület, azt az itthon maradt anyának kellett megművelni. A már alkalmazható gyerekkel. Gyerekkoromban így sok mindent kénytelen voltam megtanulni, van, amit örömmel, van, amit ellenállással végeztem, de tudtam szőlőt kötözni, szőlőt hegyelni, szőlőt kapálni, répát egyelni, kukoricát kapálni, krumplit tölteni, ásni, krumplit ültetni, a házi állatokról gondoskodni. Lúdas Matyi Anyai nagyanyám szemben lakott velünk, az anyai nagyapám közvetlenül a háború után meghalt, őt nem is ismertem, nagyanyám özvegyen maradt a háború után öt 78
