Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy tengerjárt magyar
gyerekkel. Nagyon csodálom őt, a maga korában egy nagyasszony volt! Negyvenegy évesen megözvegyült, amikor egy gyereke se volt még önálló. Neki kellett férjhez adni, magházasítani a gyerekeket, az egyik fia a fronton maradt, orosz fogságban, az negyvenkilencben jött haza vagy ötvenben, pontosan nem tudom, az egyik gyereket a háború alatt kilencéves korában a gránát agyonütötte, a nagyapám pedig ötvenkét éves korában, negyvenöt-negyvenhatban meghalt. Nagyanyám a sors ellen soha nem lázadt, egy mélyen hívő asszony volt, és úgy gondolta, hogy most már egyedül is végzi a maga dolgát, ami rá vár. Anyai nagybátyám, az fiatalon magyar katonaként rukkolt be, éppen harminckilencben. És ebből tíz év lett. A hadifogságból 1949-ben jött haza. Nem is tudtak semmit róla, él-e, hal-e. Mellesleg korán meghalt szegény, lehet hogy a hadifogságból hozta a betegségét. A fogság után megnősült, és nem élt a falunkban, hanem két faluval odébb, Inám nevű kisközségben, Ipolynyék mellett élt, a szomszéd falunak a szomszédjában. Látogatóba járt haza, volt egy kismotorja, s a mezei úton járt haza, amíg élt, addig mindig hazajárt, hetente szinte, jött az édesanyjához és a másik anyai nagybácsimhoz. Nagyon sokat beszélgettek politikáról, gazdaságról, kultúráról, mindenről. Nekem az anyai nagybácsim, a fiatalabb, a példaképem volt. Mindig azt mondta édesanyám, hogy amikor a nagyapám bíró volt, a háború alatt, akkor ez a fiatalabb nagybácsim segédkezett neki, mert akkor ő sok mindent tudott már, szépen írt, tudott könyvelni, írni, fogalmazni, és az elfoglaltsága mellett ő segített nagyapámnak. Utána pedig a helyi nemzeti bizottság titkáraként dolgozott. Autodidakta módon képezte magát, végül negyvenöt éves korában szerzett érettségi bizonyítványt a tornaijai mezőgazdasági középiskolában, közgazdasági szakon. Tornaija, Safárikovo. Most már újra Tornaija, a rimaszombati járásban. Ott volt akkor magyar nyelvű mezőgazdasági szakközépiskola. És leérettségizett, és a szövetkezetben, az egyesítés után, amikor több szövetkezetét egyesítettek, a legjobb könyvelő lett, annak ellenére, hogy csak középiskolai végzettséggel rendelkezett, és azt lehet mondani, hogy közgazdász-mérnöki szinten tudta a dolgokat kezelni és irányítani. O volt a falu krónikása is, tőle nagyon sokat tanultam. O jelentette számomra a kitárulkozást és a világot. Amikor én hazamentem az iskolából, általános iskolába a szomszéd faluba, Szécsénkére jártam, ebéd után mindig az volt az első, hogy mentem ki a nagybácsimhoz, mert ott voltak az újságok, tehát neki járt az Új Szó, a Szabad Földműves, a Hét meg még ki tudja, mi minden. Ott azokat kézbe lehetett venni, el lehetett olvasni, elbeszélgettem vele, az első írásaimat - tudósítgattam a szlovákiai magyar lapokba - ő átnézte, kijavította, korrigálta. Később meg én segítettem neki, amikor távúton járt középiskolába. Én akkor éppen gimnazista voltam, és matematikában például már nagy hiányosságai voltak, azt meg én korrepetáltam neki. Kölcsönösen jól kiegészítettük egymást. Számomra majdnem azt jelentette, mint az apám. Már csak azért is, mert apám ingázott, nem volt itthon, és férfiemberként ő volt itthon, ővele tudtam értekezni, sok mindent megbeszélni. Nem volt itthon az apám, nem került velem naponta kapcsolatba, ezért az ő szava mindig súlyosabb és keményebb volt, mint az anyámé. Azt már megszoktam, hogy az édesanyám, különösen amikor serdülő voltam, és hát az ember azért túllépte a tisztességnek a határát meg a családi territóriumnak a határát, és itt-ott azért a faluban lányoknál meg egyéb helyeken elmaradozott, akkor ő sokszor megdorgált. Akkor az meghatott, de nem volt annyira rendreutasító, mint az apámnak a tekintete vagy a néhány szavas megjegyzése. Előfordult, hogy húszéves koromban is megkaptam az apai pofont, amikor a harmadik faluba elmentünk a fiúkkal egy mulatságba, mert azért egy igen nyughatatlan ember voltam, és nyüzsgő ember, szervező ember. Ifjúsági klubot szerveztem. A hatvanas évek vége a klubmozgalom időszaka volt, és nagy szó volt egy falusi klubot létrehozni, amihez 79
