Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - A vörös és a fehér szamár, avagy a határzónák intenzivitása
Milunovic-tanítvány, Ács József volt az igazgatója, komoly szakembereket képeztek, elég Kapitány Lászlót, Dobó Tlhamért, Mauritsot, Baráthot említeni. Mikor mi elindultunk, találkoztunk ezekkel a képzőművészekkel, és észrevétlen befolytunk, részesei lettünk a könyvek, folyóiratok előállításának, egy közös, boldog papírmunka vette kezdetét. Valós forradalomnak számított, ahogy a Symposion melléklet első oldalait betördeltük, a nyomdászok előbb nem akarták elfogadni, kinyomni... Persze akkor már ott lógott a fejünk fölött a politika, észrevétlen nagyobb játékok részesei lettünk, de mondom, mégis adatott a könyvnek egy csodás pillanata, egy pillanat, ami elszállt. A Forum nyomdájának leégése, ott közel a Virág utcához (ahol a Virág utca 3-at is nyomták volt), engem különösen érintett, számomra szimbolikus jelentőségűvé nőtt. Mindig így emlegetem írásaimban: leégett a Forum-nyomda, ahol engem nyomtak. Ez a nyomás természetesen több értelmű, kinyomták immár bibliofil-értékű könyveinket, folyóiratunkat, másrészt présekbe fogták a fejünket, ólomnehezítékeket raktak ránk. Még Berlinben is álmodtam arról, hogy ég a Forum-nyomda, folyik a forró ólom a vakvágányon, újvidéki-telepi művészetem valós kísérleti terepén, a vakvágányon, igen, a vakvágány felvállalása volt az a művészet, illetve hát az Azúr expressz elindítása e vakvágányon, s lám, álmodtam, persze nem minden alap nélkül, immár az azúr helyett forró ólom hömpölyög rajta... „Úszni a virágzásban. Ez az én költészetem"- olvasható a kötetben, s e szigorú, radikális George Bataille-i kategória mellé szépen felsorakoznak a lebegés, a leiedzés, az irodalmi csíborság képzetei, a vizualitás, a pikturalitás „öreg harcosának", az egykoron telepi, ma homokvári inkognitóban élő Homérosznak az önmetaforái. Gyerekkoromban a folyóban, a Tiszában, a virágzásban éltem, része voltam, egyike a miriád kérésznek (a kisebbségi író: kérész), ám azóta, szanaszét kóvályogva a világban, óceánok, vagy semmis kis, ahogy Rilke mondja, részvétlen tavak, Vértavak partján gubbasztva, csak vadászom a virágzás napjait, pillanatát, legtöbbször lekésem, elkések, néha az újságból értesülök: virágzott, elvirágzott a Tisza. Tényleg poétikus valami ez, költőiségem gyökere a kérésszel fúródik az agyagos iszapba. Annyi minden lehet a költőiség meghatározó gyökere, lényege vagy titka, de ez nem kitaláció, nem rájátszás, nem belemagyarázás, okoskodás, ez az észbontó vacogás, boldog kishalál, más néven, virágzás belső dologgá lett már gyermekkoromban. Az alkotás pillanatai, rezgésszáma azonosak e kishalállal, e kishalál rezgésszámával, azért is félek újraolvasni, újramondani egyes szövegeimet. A Tisza most épp magas, de amikor teljesen lenn van, legtöbbször júliusban, a születésnapom körül megy le, leapad, nos akkor langyossá lesz, majdnem megáll a folyása, lecsendesedik minden, megteremtődik az űr, a semmi formaként ragyog, megteremtődik az akusztikája e bámulatos exp- lóziónak, pozitív atomrobbanásnak... Már Arisztotelész írt a tiszavirágról, a kérészekről. Barátaim szebbnél-szebb filmeket készítenek róla. És olykor az én régi szövegeimet húzzák a filmek alá. E vacogás (kistál kocsonya etc.), most az ólom forró folyamában, mint meséltem volt, például a szabadkai rezgőnyakú galambok által tovább transzformálódik... Sok-sok műhelytitok lelepleződik a szövegeidben, mégis viszonylag keveset lehet tudni a munkafolyamatokról, a készülési fázisokról, általában a munkarendedről. Mennyire szigorú időbeosztásban élsz? Penzumszerűen dolgozol, előre kijelölöd a feladataidat? 10
