Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - A vörös és a fehér szamár, avagy a határzónák intenzivitása

Fiatalabb koromban éjszaka, aztán már jó ideje, legalább húsz éve hajnalban dolgozom, tehát négy óra felé felkelek, asztalhoz ülök, s míg föl nem ébred a család, elvégzem a teendőimet. Kivéve, ha este nem maradok ki, nem iszogatok véletlen a barátaimmal a Vitorlásklubban avagy más, akárha világvégi, palicsi csehóban. Néha örömmel kelek, néha valami felvállalt alkalmi szöveg elkészítése kényszerít. Amint kialakítok egy új életformát, ritmust, rendszerint már éjfél után felkelek, s mire az emberekkel találkozom, én már szabad ember vagyok, tenghetek-lenghetek, lötyöghetek, csoszoghatok rissz-rossz ruháimban, papucsaimban az utcán, mint a falubolond, gyakran megtörténik ugyanis, hogy csak vele találkozom, vele beszélem meg a világ ügyeit, ő ugyanis naponta bejár Szabadkára, floraby, illetve reggelit hord az irodákba (a pártoknak nem tudom, dolgozik-e), tehát meghozza a szabadkai híreket is nekem, nem kell beutaznom, várhatom a következő hajnalt.

Berlinben is sikerült ezt az életformát kialakítanom. Asztalomtól egy népszerű kis kávéházra láttam, amely hajnali két óráig tartott nyitva. Megtörtént, hogy fölébredtem, odaültem az asztalhoz, és nem tudtam, nyit-e avagy zár éppen. Legtöbbször akkor ébredtem, mikor még sötét volt a kávéház, ám fél óra se múlott és érkezett a takarítónő, aki, úgy tűnt nekem, a mi vidékünkről származhatott, netán éppen Srebrenicából. (Később valóban kapcsolatba kerültem a berlinbe menekített srebrenicai asszonyokkal, írtam is róluk.) Utána, a berliniek későn kelnek, zsebemben kis breviáriumával, sétálni mentem a Kant strasséra, lévén éppen Kant-év... Futottam, meg-megálltam kedvenc kirakataim előtt. Egy iráni könyvesbolt volt ez, az egyik Németországba emigrált iráni regényíró tulajdona, őt is gyakran ott láttam a boltban (nála vettem meg Rumi, Kiarostami, Adonys verseskönyveit), egy játékantikvárium, lemezbolt, filatélia, halas... És csak aztán kezdődtek a napok ún. hivatalos részei, a képtárak, ismerősökkel, barátokkal való találkozások.

Palicsi asztalomtól balra van egy ablak - a Homokváron lévő 200 ablak közül -, közvetlen a könyökömnél, és hajnalonta hallom az első madárhangokat, morzejeleiket a pléhpárkányon, majd puha nagy ütéseket is hallok olykor, amikor is, nem tudom miért, talán engem, a kontár kisénekest, céloz velük, hamulabdákkal, valaki, netán maga a Teremtő, nekiszállnak az üvegnek, valóban hamuszerű nyomokat hagyva rajta, legtöbbjük ugyanis balkáni gerle, vagy pedig a ház beszögellésében, ahol esőcsatorna fut föl a kis toronyig, lévén a szobám egyfajta toronyszoba (igen, elefántcsonttorony, alkimista műhely, én mindent itt magam állítok elő magamnak, olykor ezt az eljárást hermetikusnak, kísérletinek nevezik), s a madarak több fészket raktak a csatorna mögé, így, a horganyzott cső afféle hangszerként funkcionál, észrevétlen, a kopasz kismadarak közvetítésével tán, átveszi vacogásomat, rezgésemet, át az egész Homokvár, lám, ha akarom, világgá kürtölhetem dalaimat... Több szövegen dolgozom párhuzamosan. Két- három versciklus, kötet alakul (most például az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben és a Szifonbél). Dolgozom a bécsi és a berlini anyagokon, lehet, majd egy könyvbe ömlesztem őket, írom az Infaustust, befejeztem a Pompeji filatelistát (Balthusnál, a nagy festőnél tett látogatásunk leírása is ennek a része, de hát Berlinben is folytattam a bélyegezést, ezek szerint kell, hogy legyen egy berlini fejezete is), közben szaporodnak a Palicsra vonatkozó szövegek, amelyek különböző iratgyűjtőkbe szortírozódnak, hol Palics filozófiája, hol a Mi kis Azúr-partunk, hol pedig a Csomag cím alatt, ugyanis nemrég egy csomag érkezett Palicsra, egy ismeretlen infaustus szállt le vele, ám senki sem tudja, mi volt az a bebugyolált

11