Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - HARMINC ÉVE HALT MEG SZILÁGYI DOMOKOS - Pécsi Györgyi: Kísérlet a világ rendszerbe foglalására

dalható: a költő ugyan már nem a közösség elszakíthatatlan (olykor megvetett, kitaszított) része, de verseivel, művészetével mégis mindig elöl jár, „képvisel" (ahogyan a Magasan ciklusban írja, berepülőpilótaként, egyedül, a világ fölött tör új utakat az ég felé, hogy az emberiséget jobbá, nemesebbé tegye): „fényt fogalmaz" hitelbe, „virraszt", szépet és igazat álmodik, életét adja az emberiségért stb. S ha ez a társadalom szerint „őrület" 12, akkor Szilágyi, gyönyörű vallomásában, vállalja az őrültekkel való azonosítást és azonosulást: „Mit akartok? őrült bagázs! / hisz ez a világ semmitek! / kéz a kézből - váltófutók - / veszitek által a hitet: / azt, melyet nem szolgálnak - á, / egy fenét! - énekes misék: / hogy jó - hogy megjavul talán / ez a koszos emberiség, / rövidnadrágját - csupa vér! - / kinövi, és, és, és - mi lesz? /.../ Kinövi, és — ó, istenem. / Kavarogj holdas forgatag! / Vonítok én is teveled / a csillagzó egek alatt."

A szerep megkérdőjeleződik, az önmeghatározás elbizonytalanodik, a művek mégis megszületnek, és az emberi sorsok megéléséhez, elviseléséhez választ, „erőt, bátorítást, s ha kell vigaszt" adnak, vagy csak megoszthatóvá teszik az örömöt. A „világmegváltás terve szertefoszlott, a költői küldetés azonban - életformává egyszerűsödve - megmarad: a nyelvi örökség alkotó megőrzésében (kiem. P. Gy.), a dolgok pontos megnevezésében, az elmúló magatartásban. (...) A szavakban megtestesülő költői örökség szerény ugyan, de... mégis ez marad az egyetlen bizonyosság"13 - összegzi Gerliczky András.

Szilágyi Domokos költői indulása zavarba ejtően sokféle hatásról, mesterről tanúskodott. A legmeglepőbb talán nem is ezek sokfélesége volt, hanem az, hogy a költő később sem hagyta el mestereit, s egy idő után már eldönthetetlenné vált, hogy változatlanul önkéntelen hatásról van-e szó, vagy tudatos program részeként ismerhetők föl az elődök, mesterek jellemző toposzai. A Bartók Amerikában című vers azonban egyértelműen jelezte, hogy az elődök, mesterek „szöveghű" vállalása, a vendégszövegek, illetve az intertextusok, paratextusok - a maga idejében forradalmian újnak minősülő, és persze érthetetlennek tartott - tobzódó és a megszokottól eltérő alkalmazása már a költői program tudatos része. A hagyományőrzésre és a hagyománykezelésre Szilágyi több irányból is kaphatott inspirációkat. Ismeretes, Bartók minden módon szabadnak, sőt kívánatosnak tartotta a hagyományok feldolgozását a műzenébe, sőt felszólította az alkotókat, hogy minél több, minél gazdagabb hagyományt őrizzenek meg úgy, hogy újrateremtve asz- szimilálják azokat saját alkotásaikba.14 A bartóki inspiráció mellett szintén már a korai

12 Figyelemre méltó, hogy hasonló gondolatsor jelenik meg Székely János egyik 1970-es esszéjében. Lehetséges, hogy Szilágyi Domokos és Székely János között már korábban vita tárgyát képezte a költőszerep értelmezése, s az Emeletek...-re is válaszol itt Székely: „Kik vagyunk, feleim? Logikusan folytatva a gondolatsort azt kellene mondanom: emberek, akik azt hiszik magukról, hogy költők, holott nem azok; szerencsétlen, hamis flótások, mániákusok és akamokok, egy ragályos (s többnyire alaptalan) becsvágy megszállottjai. Elég volna lezárni ezeket az ajtókat, rácsot szerelni ezekre az ablakokra, gumipakolással burkolni ezeket a falakat, s máris készen állna a legcsodálatosabb őrül- tekháza, amelyet költői fantázia valaha létrehozott. így van-e? Őrültek vagyunk? Őrültek, akik egy régi kínai toronyőr szavaival élve: »Tudják, hogy nem megy, mégis tovább csinálják.« Mániákusok, akik arra tették fel az életüket, hogy létrehozzanak valamit, amit tulajdonképpen senki sem igényel, s amivel ráadásul többnyire kudarcot vallanak. Ezek vagyunk, vagy ennél is rosszabbak: szélhámosok, akik rájöttek, hogyan lehet hasznos munka nélkül tűrhetően megélni. Ebben a legmagasabb szempontban azonban jókora csalás rejlik." = Székely János: Költők találkozója. Felszólalás In Sz. ]., 256.

13 Gerliczki, uo. 97.

14 A népdalról című tanulmányában írta Bartók, hogy „minden művészetnek joga van ahhoz, hogy más, előző művészetben gyökerezzék, sőt, nemcsak joga van, hanem kell is gyökereznie.(...) Az a felfogás, amely akkora fontosságot tulajdonít a téma kitalálásának, tulajdonképpen a 19. században kapott lábra. Speciális romantikus felfogás, amely szerint mindenben az egyénit kell hajszolni = Bartók Béla: Budapesti előadás In B. B.: A népzenéről. 1981, Bp., 44.

83