Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - HARMINC ÉVE HALT MEG SZILÁGYI DOMOKOS - Pécsi Györgyi: Kísérlet a világ rendszerbe foglalására

Szilágyi Domokos, elfogadva a hegeli fejlődéseszmét, a felvilágosodás és a modem korok racionalisztikus hitét, az ember történelmét, változatlanul (ön)tökéletesedő folyamatnak írja le, ugyanakkor ez a fejlődés(hit) már nem töretlen és nem feltétel nélküli. Az ember a fejlődésért cserébe áldozatok, lemondások sokaságát hozza meg, vagy maga is áldozattá válik. Az idő egyre gyorsul, ezért az élet is egyre sietősebb, nyugtalanabb, elégedetlenebb lesz: az egyéni életet a halál fenyegeti, a történeti ember jóra törő cselekvései tere pedig a rosszra használt tudás és hatalom növekedésével arányosan zsugorodik: „Sietni, sietni, sietni - senki se várhat, senki se vár. Engem sem vártatok meg - nélkülem gyártottatok A-bombát, antibiotikumot, ekrazitot, rádiót, gőzmozdonyt, guillotine-t, amforát, kőbaltát - s nekem csak az maradt, hogy jobban gondoskodjam azokról, akiket én nem várhatok meg." Már nem az észbe vetett hit vezérli az emberi társadalmat, az emberi létezés ellentmondásos, Janus-arcú, jó és rossz, gyilkos és önfeláldozó, pusztító és teremtő. Ugyanakkor a fejlődésnek, magasabb emeletre jutásnak változatlanul „energiaforrása", vigasza és „sóhaja vers, indulata költemény". A költészet, ahogy az emberiséget, úgy az egyes embert is a kezdetektől végig kíséri: az ősember bölényeket pingál a falakra, aztán megszületnek a rituális és munkadalok, majd pedig a nép- és műköltészet pazar remekei. Az ember egyéni életében hasonló folyamat zajlik le: a csecsemő, amikor megszületik, azonnal költészettel találkozik: dajkaéneket hall, a világgal is a művészeteken keresztül kommunikál, életének valamennyi, öntudatlan és tudatos szakaszát végigkíséri a költészet: a gyermekmondókáktól az örömök és a bánatok megélésén, elviselésén át egészen haláláig, a halott elsiratásáig mindenütt ott a költészet vigaszt, erőt, bátorítást adó ereje.

Az Emeletek.. .ben az emberi nem történetének tablójába beleírja tehát a költészet történetét is. Eszerint a költészet az ember(iség) öntudatra születésének pillanatával kezdődött (született meg), s ekkortól, megszakítás nélkül, az értékek minden korokban újra és újra megteremtődnek. A költőnek az értékek hatásába, eredményességébe vetett hite a vers tanúsága szerint a történelemben alapvetően nem változik (hiszen a vers, ha megváltást már nem is nyújt, de vigasztal és erőt továbbra is ad), idővel megváltozik azonban a költőnek társadalomban betöltött szerepe, az emberi közösségben elfoglalt helye: az időben előre haladva (a jelen felé közeledve) fokozatosan marginalizálódik. Miközben a költő vigasztal, széppé teszi az életet, szerepe ezenközben egyre ambivalensebbé válik: a költőt a megváltó helyett egyre inkább a clown-nal, a bohóccal, a szélhámossal, a vásári kikiáltóval, az őrülttel és az elmebeteggel azonosítja környezete. E kései (modem kori?) költőfigura jellemzője a korábbi biztos szereptudattal szemben az, hogy a költő nemcsak magányos ember, de a közösség kivetett és megvetett része is (

Őrültek, Táncszó, Don Quijote szerenádja, Don Quijote végrendelete), „vegytiszta" képlete Don Quijote, az eszelős és anakronisztikus „költő", aki nem hajlandó tudomást venni a realitásokról. Hitének őszinteségéhez, szándékai nemességéhez nem férhet kétség, de ez a hit a profán hétköznapokban már önmaga karikatúrájává fokozódik le. Keserűen, fájdalmasan és önironikus derűvel történik meg az első súlyos szembenézés a Szilágyi Domokos által korábban vallott tradicionális költőszereppel. Ez a szembenézés még nem totális, hanem egy ambivalens kudarcnak az ambivalens beismerése. „A kötetben felmerülő alkotói kétely nem a költészet pozícióinak feladását jelenti, hanem művészi lehetőségének szigorú átgondolását, nem a mesterség megtagadását, hanem a feladat tisztázását"11 (Gerliczki András), nem a költészet totális válsága kap hangot, hiszen a költészet szerepe, funkciója megőrződött, hanem a Szilágyi Domokos által korábban hitelesnek vélt költőszerep társadalmi pozíciója ingott meg, s a „narrátor", a „lírai én" ezt a megingást viseli fájdalmasan. A társadalom által lefokozott szerep elbizonytalaníthatja a költőt, de a kudarc még áthi11 Gerliczki András: A líra önvizsgálata - Aláz enciklopédiája In Hitel, 1997/8., 99.

82