Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - A vörös és a fehér szamár, avagy a határzónák intenzivitása
ló'jeként merem állítani -, ám a szöveg átírásával, tehát a végeredménnyel nemcsak visszaállítottad ezeknek a műsoroknak a meghitt hangulatát, hanem az előbb is érintett különleges kulturális közegekbe, ismeretlen értéktartományokba való kalauzolással mintegy újraértelmezted a szerző, hallgató, olvasó szokványos viszonyrendszerét. Az újvidéki rádióhoz nekem szintén nosztalgikus viszonyom van immár. Hasonlóan, mint irodalmunkhoz. Akárha kívül, távol lennék, olykor szeretném is, ha ez így érződne, jóllehet, valójában éppen hogy nem, sőt mind jobban beléje fúródni igyekszem, kalandnak tudom az irodalmat, kalandozom, ám csak, mint egy galandféreg (lám, ez még a galambra is alliterálhatna, tehát még e borzalmas féregállapotban, a bélsárból is keresni, nyitva tartani a kiutat az ég felé) ... A minap a pincébe indultam fűteni, én vagyok ugyanis a Homokvár fűtője, a konyhán áthaladva a nyitva felejtett rádióban valami különös szövegre lettem figyelmes. Megálltam, majd leültem, ott feledkeztem. Az Újvidéki Rádió szólt, felismertem az egyik fiatal színésznőnket: Rilke Elégiáit szavalta sorban. Megilletődve hallgattam, ugyanis úgy mondta őket, ahogyan sosem is hittem volna, hogy valaha, valahol is mondani fogják, hibátlanul, az Elégiák adekvát szintjén, úgy, ahogyan egyetlen magyarországi színész sem tudná mondani, mert a patetikus versmondási hagyománynak egyszerűen nincsenek relációi az ilyen jellegű költészet irányában. Az volt az érzésem, rólam, nekem olvassa azokat a szavakat, a részvétlen tavakra való hullásról... Büntetésből kerültem oda, a rádióba, mikor letiltottak a Symposion szerkesztéséről, keresték, hol tudnak nekem olyan helyet találni, ahol szem előtt maradok, nem csinálhatok nagy kárt, és akkor ott ment egy éjjeli műsor, az Elmélet-Vita-Gyakorlat, ami nem volt egy hallgatott műsor (jóllehet, ne feledjük, az előző szerkesztő rendszeres munkatársai közé tartozott például a nagynevű professzor, Németh G. Béla is!), hát oda vezényeltek (az előző szerkesztőt pedig, aki a rádió egyik színikritikusa volt, majd a híradók szerkesztőjévé léptették elő). Előbb a tévébe akartak, de a tévések, a tévések pártszervezete ellenem fordult, nem fogadtak be, így kerültem a rádióhoz, egy idősebb főszerkesztő keze alá, mellé, akit meg valami szerelmi ügy (volt vagy tíz felesége) miatt helyeztek oda, szintén büntetésből, a Magyar Szó főszerkesztői posztjáról, talán mert ismét összeszűrte a levet valamelyik fontosabb ember feleségével. Aranyos, pipás embert kell elképzelni, még irodája sem volt, egy rossz fotelban pipázott, ám ezzel szemben nagyon sokat adott például a külsejére, sportos soványságára, meg arra, hogy egész nyáron a tengeren hajózhasson. Mindig olyan feleséget választott, aki befért kis vitorlásába. Ezt az embert én nagyon megszerettem. Meséltem már róla a Disznózsírban. Szóval, ő mindig odaült az asztalunkhoz, ahol az általad említett heti műsort szerkesztettük, amelyben én képzőművészeti kisesszéimet olvastam lámpalázasan, igen, húsz évig hétről hétre lámpalázas, rezgő hangon - rezgő nyakkal, kis híján hátamra zuhanva... Gion volt ott még, mint autoratív főnök, valamint Balázs Attila, később Sebők Zoltán. De rendszeresen közreműködött irodalmunk doyenje, Herceg János és Bori Imre is, valamint Juhász Erzsébet, Bányai, Thomka Beáta, Piszár Agnes stb., mindig szépen változott, hullámzott a munkatársak névsora. Az ott felolvasott írásaim vajdasági magyar képzőművészekre (akiket, szeretném hangsúlyozni, én nagyon fontosaknak tartok az egységes magyar képzőművészetet illetően is, attól függetlenül, hogy egyáltalán nem vesznek róluk tudomást, jóllehet felfoghatatlan számomra, hogyan lehet nem tudomást venni Fülep Lajos, Kosztolányi, Csáth, illetve Sinkó, Major, Koncz, Domonkos, Bányai, Végei művésztársairól) vonatkozó 6
