Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - A vörös és a fehér szamár, avagy a határzónák intenzivitása
részét közzétettem a Meztelen bohóc című könyvemben, egyfajta lírai jellegű alapozást: alapítást próbáltam volt elvégezni, akkor még nem is sejtve, még nehezebb helyzetbe is kerülhet ez a művészet, a délszláv térségek képzőművészeiről pedig most a Disznózsírban szóltam valamicskét... Már maga a rádió épülete is nagyon különösen hatott rám, magát az épületet is intenzíven megéltem, hiszen egy időben ott muzsikált Domonkos István barátom is. Szép, hatalmas gyógyszertár működik a hajószerű épület alatt, szemben a szép formájú építészeti remekművel, a Báni palotával. Mögötte teniszpályák húzódnak, a régi Szerb Nemzeti Színház. A főszerkesztő minden reggel ott teniszezett, ám az első bombák után már többé nem öltött mezt, felöltözve ült hetekig, és ott, úgy érte a halál, nem nyitotta többé szóra a száját. Akkoriban már nem találkoztunk, nem láttam többé őt, csak majd a ravatalon, a Futaki úti temető kápolnájában. Mérhetetlenül megszenvedte, belehalt a szó szoros értelmében, az ország ilyen véres szétesését. Magáról a rádió épületéről mindig Herceg János jut eszembe, ez a kétméteres, délceg ember, akit konzervatív irodalmárnak ismertünk, jóllehet avantgárd folyóiratot szerkesztett volt ő is, fiatal korában a Bauhaus levelező tagja volt, pilóta, nagyon belevaló ember tulajdonképpen, összetettebb, más, mint ahogy egyes írásai alapján gondolná az ember, igazi világfi. Minden évben elment Rómába és Párizsba, noha közben minden vasárnap papos tárcákat olvasott föl az ebéd mellé a népnek. Én nagyon szerettem, kezdetben bonyodalmasán indult a viszonyunk, össze-összekoccantunk, majd közel kerültünk egymáshoz, nagyon közel. Valójában én ikerpárban látom őt Konjovic Milánnal, a nagy szerb festővel, Tihanyi, Czóbel párizsi barátjával, akik olykor még titkaikba is beavattak. Figyelmes, értő kritikákat írt a verseimről. Emlékszem, egyszer egyetlen soromról írt esszét: zab szúrja immár kékem... Hetente vagy kéthetente lejött Zomborból, Doroszlóról beolvasni az írásait, öt-hat kis tárcát, régi vágású, komoly tárcaíró volt, s ilyenkor mindig sokat beszélgettünk, jóllehet, a Mosztonga melletti, doroszlói azilumában is gyakran meglátogattam. Egyszer arról mesélt, körülmutatva a szerkesztőségben, le-föl vezetve az emeleteken, hogy itt régen, az ő fiatal korában, kupleráj működött. Tehát a rádió, ahonnan a kommunizmus jugoszláv, ún. titói változatának elveit, amelyről nekem, különösen a későbbi tapasztalatok alapján, nincs is olyan rossz véleményem, hirdették, sugározták, voltaképpen: kupleráj volt. Sokszor elnéztem, ahogy szálfaegyenesen, ám ugyanakkor vén kujon módjára rám kacsintva bejött, jelezvén, egyfajta tanításként adva át mindezt, hogyan montázsolódnak egymásra a kupleráj obszcén lihegései és az éppen aktuális elvek, lihegő cikkek, vezércikkek. A főszerkesztő nem volt régi típusú komisszár, fiatal korában jazz-zenész volt Belgrádban, később pedig Zentán balos hatások alá került, belépett a pártba, elment a Petőfi-brigádba, ahol írnok lett. A háromkötetes Platónt hordozta a hátizsákjában, egész életében magánál tartotta ezeket a kis formátumú, bibliapapirosra nyomtatott könyveket, amelyeket szerettem volna megszerezni, megörökölni. Nem kért számon semmit, sosem ellenőrizték szövegeimet, jóllehet, mondottam, valójában egy büntetett előéletű szerkesztő, scriptor voltam, akadt is egy-két újságíró, aki végig úgy tekintett rám. Megírtam az írásomat, magam választottam, miről szóljon, egy képnek valamely motívumáról, netán csupán tónusáról, amit, mármint a tónust mint olyant, ugyanolyan fontosnak tekin7
