Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem (II. rész)

tottak évtizedeken át.) Minthogy azonban a józanul kijelölt cél nem a luxusminőség, hanem a mennyiség volt - „az a fő, hogy tartson ki minél tovább" -, az olcsó cigaretta- és pipadohányokból szerepeltek a rendelési listákon a legvaskosabb tételek. De mivel pipát tartani nem volt szabad, a dohányhoz cigarettapapír is kellett. S itt következik az én kettős szerepem. Jóllehet abban az időben még nem dohányoztam, rabtársaim iránti szolidaritásból magam is rászántam azt a 30 forintot, hogy a nevemre megvásárolt dohányt a füstért sóvárgóknak továbbadhassam, mindössze egy-két kis tasak cigarettapapírt tartottam meg magamnak. S mialatt a többiek az ágy végére kiterített törülközőn a leghitványabb minőségű, hulladékból aprított pipadohányt osztályozták szálanként, odaadó figyelemmel (a levélkocsány-darabkákat, az ún. finánclábakat a szűkös napokra tartalékolták, amikor is kanálnyéllel felaprítva ezeket is megsodorták és elpöfékelték), én egy csomagocska cigarettapapírral félrevonulva valamelyik versemet másoltam át fejemből a parányi hófehér lapra. Akkor még jó volt a szemem, távolra s közeire egyaránt kitűnően láttam, s a tűhegyesre csiszolt pirinyó ceruzával, ha nem is mákszemnyi, de mustármagnyi betűket kanyargatva azon a néhány négyzetcentiméteren akár egy szonettnyi terjedelmű szöveget el tudtam helyezni. Igaz, hogy a szöveg fonáka áttetszett a túloldalra, s ezért oda már nem írhattam, de nem is volt rá szükség: ehhez az anyaghoz legálisan hozzájuthattam tetszés szerinti mennyiségben. S ami a legfőbb: megfelelt minden követelménynek. A hajtogatást kibírta, nedvesség nem tett benne kárt, s igen kicsi helyen elfért; egyetlen egyszer sem akadtak rá, pedig átvészelt néhány hipist. Börtönben írott verseimet így csempésztem ki: cigarettapapírra másolva, a zoknimban, a talpam alatt. Több mint húsz verset. Utóbb kiderült: szükségtelen volt annyira rejtegetni, szabadulásomkor már nem motoztak meg. De hol van az még!

(A fentiek záradékaként megemlítem, hogy részint unalomból, részint pedig a többiekkel való együttérzésből /bár ez utóbbi lehet, hogy csak állhatatosságom elleplezésére szolgált/, egy-két hónap alatt magam is rákaptam a dohányzásra. Akkora szenvedélyemmé nem vált ugyan, hogy a kenyéradagomat odaadjam érte, szívni azonban szívtam kis híján három évtizeden keresztül. A Kossuth volt a kedvencem, ezt nagy ritkán Munkással váltogattam - e kettő volt a legütősebb -, s napi egy csomagnál több soha nem fogyott el. Valamikor a hetvenes évek derekán Kormos István egy pakli Gauloise-zal kedveskedett nekem - hát ahhoz képest a Kossuth meg a Munkás füstje olyan volt, mint a harmatos szellő. Az orosz deszantcsikok kazak áldozatainak emlékére, egyben a szabadulásvágytól sarkallva, s családom ilyenirányú biztatásának hátszele által támogatva, 1986. december 16-án végképp letettem az utolsó cigarettát is. Nincs miért megbánnom azóta sem.)

Közben napról napra tavaszodott, s a nyiladozó világ láttán - már amennyit a rövid séta közben meg a rácsos ablakon át meg-megpillantottunk belőle - még nehezebb volt elviselni a falak örökös szorítását. Még jóval a tárgyalásunk előtt suttogó hírek kaptak szárnyra: MUK... MŰK... Valami történni fog!... Márciusban Újra Kezdjük!... MUK... MŰK... Elhiggyük? Ne higgyük? A házban március 15-re mindenesetre összetartást rendeltek el, kettőzött őrszemélyzet lépett szolgálatba, a napi séta is elmaradt. Aztán a MŰK is elmaradt, vakhírnek bizonyult az egész.

74