Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem (II. rész)

Mi lehetett ez? Kudarcba fulladt kísérlet? Provokáció? Netán valamiféle próba: a tömegek tesztelése? Mi odabenn csak találgatásokra voltunk utalva. Újak, ha jöttek hozzánk, azok sem kívülről, hanem hosszabb-rövidebb fogdái őrizetből vagy egyéb zárt helyről, sokat tehát nemigen tudhattunk meg tőlük. Orvosi vizsgálatra vonulván egy nap ismerősöket pillantottam meg a folyosón: Julow Viktort, kedves tanárunkat a magyar irodalomtörténeti tanszékről, Pákozdy Feri bácsit - költő, műfordító, egyetemi könyvtáros -, Durkó Mátyást - ő lett később a népművelési tanszék, a durkológisa megalapítója, 56-ban azt a vétket írták a rovására, hogy a forradalom napjaiban működő debreceni Csokonai Rádióban ő volt a szünetjel, azaz két hírblokk között ő fújta el furulyán a Debrecennek van egy vize kezdetű közismert hortobágyi népdal első sorát - és másokat. Szót váltani azonban nem lehetett velük, de még szempillantást sem: falnak fordított arccal álltak sorban a folyosó fekete csíkján. Rádiót még messziről sem hallhattunk, helyi vagy országos napilap sem juthatott be hozzánk. Volt egy központi kiadású börtönújság, annak azonban hírek szempontjából nem sok hasznát lehetett venni. Egyik számában egyszer riportot (képzelt riportot?) közöltek egy külföldre szökött hazánkfiával, aki - mit ad Isten - hetek alatt megcsömörlött az elnyomó és kizsákmányoló nyugati társadalomtól, s úgy döntött, hogy hazatér. Persze azon nyomban bekóterolták. (Akkor ez a törvény járta - lásd fönnebb Varsányi Feri esetét.) Megpróbálok pontosan idézni a riportalany nyilatkozatából: „Elhatároztam, ha börtönbe zárnak, akkor is hazajövök. Hazajövök a jó magyar kosztra." Épp egy savanyúkáposztás hét kellős közepén csikart bennünket az éhség, kínunkban napokig röhögtünk a derék hazafi „hiteles" szavain.

Elkövetkezett a húsvét is. Persze se nyuszi, se piros tojás - ami nélkül talán még vígan meglettünk volna -, sem pedig család. Börtönben, magányban az ünnepek a legkeservesebbek. Volt azonban két papunk is, ezenfelül a jelenlévők egy része református, más része katolikus, a többi ateista vagy kételkedő, sőt még egyetlen szál ortodox hitű is van köztünk (ha hisz benne...) - íme: együtt szinte az egész oikumené. Szabó Sanyi bácsi meg Kozányi Gyurka pedig oltár, ostya, misebor, szentelt barka és szentelt sonka híján, egyes-egyedül az Igébe fogózva együtt megtartotta az istentiszteletet maroknyi eklézsiánknak. Az Ige szólói és meghallgatói egyaránt szürke szumánba öltözve hajtották meg fejüket az Ismeretlen előtt, sem díszlet, sem papi ornátus nem tolakodott Közé és közénk, s ez a cicomátlan egyszerűség akkor és ott azt sugallta: bárhonnét jöttünk is, bárhová tartunk is, testvérek vagyunk.

Nem minden külső világbeli hír pattant vissza a börtön faláról, így egyebek közt az sem, hogy május elsején százezres tömeg vonult fel Budapesten, hogy kifejezze a szocializmus iránti töretlen hűségét, s lelkes zászlólengetéssel és kendőlobogtatással köszöntse a dísztribün diadalmas magasságában helyet foglaló párt- és állami vezetőket - azokat az embereket, akik kinyilvánított hívó szavukkal ország-világ előtt igazolni igyekeztek a szovjet katonai agressziót, akiknek lelkiismeretét - ha van nekik ilyen - százak kivégzése, ezrek letartóztatása, kínvallatása és bebörtönzése terheli, akik az idegen fegyverek jelenléte és hathatós támogatása nélkül nem juthattak volna hatalomra, s nem tarthatnák meg azt. Hosszan elgondolkodtam rajta, azóta is eszembe-eszembe jut: alig

75