Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem (II. rész)

nélkülözhetetlen tömegterméke akkoriban még nem különféle márkajelzésű, minőségű, sőt mintázatú, s lágy tapintású tekercsekben, hanem leporelló módján laposra hajtogatott, egységes kiszerelésben jutott el a fogyasztókhoz. A papiros egyik oldala alig érzékelhetően érdes volt, a másik viszont csaknem olyan sima, mint egy füzet lapja. Lehetséges, hogy eredeti rendeltetését ezért néhanapján kissé hézagosán teljesítette, írni azonban jól lehetett rá. Legalább egy ceruzám mindig volt, félre-félrehúzódtam hát a cirkli látószögéből, s vigyázkodva lekörmöltem a fejben előzőleg már készre gyúrt verseket. Egyedül Esti üzenet című versem az, amelyiket előzetes alakítgatás nélkül, szinte egy lendülettel vetettem vécépapírra. Akkor is, azóta is, de ma is elmélázom rajta: micsoda csúfondárosan groteszk párosítás! Lelkem és elmém jobbik feléből fakadó, gondosan letisztogatott, barátaim, szeretteim, kedvesem szívébe szánt szavak rögzítése olyan valamin, amit egyébként testünk utálatos szennymaradékának eltávolítására használunk. Mégsem lelki túlérzékenységből vagy jó ízlésem - ha van ilyen... - sugallatára változtattam a további gyakorlaton. Mihamar bebizonyosodott, hogy ez a papíráru nem minden tekintetben alkalmas rá, hogy többoldalú céljának megfeleljen. Először is túlságosan nagy: elrejteni csak apróra összehajtva vagy összesodorva lehet, a hajtogatást meg a sodorgatást viszont nemigen állja, tönkremegy előbb- utóbb, s az írás olvashatatlanná válik rajta. Az is igen árt neki, ha nedvesség éri: rostjai szétáznak, eleresztik egymást, s így kisebb-nagyobb mértékben megszakad a felület egybefüggő folyamatossága, semmire, még eredeti céljára sem használható rongy válik belőle. Figyelmem ekkor irányult a cigarettapapírra. De ha már idáig jutottunk, hadd tegyek egy kis kitérőt oda, ahonnét hamarosan s zökkenő nélkül visszakanyarodhatok a műalkotás tartós és biztonságos rögzítésének ismertetéséhez. Nos, az elítélt jogai, ill. kedvezményei közé tartozott, hogy a börtönirodán letétbe helyezett pénzéből havonta egyszer, megszabott értékhatáron belül tisztasági szereket és dohányárut spájzolhatott, magyarán: vásárolhatott. (A kifejezés német gyökeréből könnyűszerrel kitalálható, hogy e művelet eredetileg élelmiszer beszerzését jelentette. Ez a mi időnkben sem volt tilos, mégis csupán a legritkább esetben fordult elő, hogy valami ehetőt - olcsó kekszet, effélét - rendelt volna a börtön lakója: a szívnivaló sokkalta nagyobb értéket képviselt a börtönvilág sajátos, zárt ökológiai rendszerében, talán csak az alkohol múlta felül, ám annak a beszerzése a lehetetlennel volt határos. A spájzolás tehát szűkén és konkrétan értelmezve leggyakrabban a füstölnivalóhoz kapcsolódott, tágabb és átvitt értelemben viszont bárminek a beszerzése lehetett. Példamondat: „A múltkori balhéért a haverom nyolc hónapot spájzolt be." Zárójel bezárva.) 1957-ben kereken 30 forintért spájzolhattunk egy hónapra. A forint akkori nominálértékét roppant bajos a maira átszámítani, hisz az egyes fogyasztási cikkek ára nem egyenlő arányban emelkedett azóta. Mindenesetre azon a pénzen, amiből manapság mondjuk két kifli ára telik ki, akkoriban egy tubus fogkrémen meg egy darab szappanon kívül annyi trafikárut lehetett venni, amennyiből egy nem túl erős dohányos - némi takarékossággal - a következő spájzolásig elgarázdálkodhatott. Természetesen csak a legolcsóbb fajták jöhettek számításba. A fényűzés csúcsán a Kossuth cigaretta tündökölt, de népszerű volt a Munkás, s az 5 éves tervet is sokan kedvelték. (Igen: ilyen nevű cigit is gyár73