Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem (II. rész)

dővizet hetente csak egyszer látott emberi testek kipárolgásával elvegyülve és semmi egyébre nem hasonlító kompozíciót alkotva - kiszellőztethetetlenül belengte, átitatta, telítette a zárka levegőjét, lágyan, de határozottan arcul legyintette, majd körbecirógatta s magába ölelte az oda belépőt. A zárkában egyébként katonás rend uralkodott: az érdes betonpadlat felmosva, ágyak bevetve, takarók elsimítva - itt sem engedélyezték napközben az ágyon heverészést csupán a fehér falon jelezte egy-egy barnácska folt, hogy az ágyak rejtett zugaiban, s még ki tudja hol megbújó poloskák éjszakai portyára induló deszantos egységeinek valamely harcosa ott lelte halálát. Az ablakok - ha jól emlékszem, három volt belőlük - kelet felé néztek, a börtön udvarára. Az üvegezésen kívül kettős vasráccsal volt ellátva mindegyik, s olyan magasra helyezték őket, hogy csak a lócáról vagy az ágy széléről felkepeszkedve lehetett kilátni rajtuk a felül szögesdróttal kiegészített magas téglafalra s az azon túl fekvő szomszédos telekre (ahonnét aztán időközönként integetéssel, kézjelekkel s szétgöngyölhető transzparensre írott biztató mondatokkal Márti igyekezett tartani bennem a lelket). Hiányos lenne a helyszínrajz az ajtó vázlatos leírása nélkül. Ez a keményfából készült, vasalt, vaskos nyílászáró - rabságunk jelképe és megtestesítője - a reteszen, záron s a cirklin kívül el volt látva egy kívülről nyitható-zárható etetőnyílással is. Ennek belülső alsó pereméhez egy jó tenyérnyi polc csatlakozott, épp elfért rajta egy csajka. Ha már itt tartunk - s minthogy a debreceni börtönben leőrölt négy hónapom eseményeit kis híján öt évtizeddel később amúgy sem tudnám nyom- ról-nyomra, hiánytalan időrendben elmesélni, s így talán célszerűbbnek látszik, ha hellyel-közzel tárgykörök szerint rendezgetem össze a mondandómat -, essék néhány szó a börtönkosztról is. Napi háromszori étkezés járt a fogvatartottaknak (tehát mind az elítélteknek, mind pedig a még csak előzetes letartóztatásban várakozóknak). Reggelire kaptunk egy fél csajka feketekávénak titulált löty- työt, s hozzá vagy egy kétujjnyi Hitler-szalonnát, vagy pedig egy ugyanakkora fehér - kissé már avasodó - sós szalonnát. A szalonna eredeti gazdájáról nem perzseléssel, hanem forrázással távolították el a szőrt, ezért a bőr rendkívüli szívósságával örvendeztetett meg bennünket: órákig el lehetett rágódni rajta anélkül, hogy konzisztenciája a legcsekélyebb mértékben is károsodott volna, így végül egészben nyeltük le. Reggel jutottunk hozzá a napi kenyéradaghoz is. A mintegy 30 dekányi barna, jóízű kenyérdarab napi élelmünk legbecsesebb fogásának számított. A bölcsebbek s mértékletesebbek beosztották egész napra, a többség azonban tüstént befalta az utolsó morzsáig. Erős dohányosok között olyan is akadt, aki szívnivalója fogytával egy vagy két cigarettáért - spangliért - képes volt odaadni az egészet. A reggeli tehát nem feküdte meg senki gyomrát. Ebédre két fogást is adtak. A leves a rendőrségi fogdában szervírozottnak volt a rokona. Variációs lehetőségek: forróbb - langyosabb, sósabb - sótlanabb, az uszadéktészta helyett - jobb esetben mellé - néhány kocka krumpli vagy némi leveszöldség nyomai. Második fogás tekintetében gazdagabb volt a heti menü: sárgaborsófőzelék, szárazbabfőzelék, húsos tészta, grízes tészta - úria- sabb nevén: darásmetélt vízbegríz (ez olyan volt, mint a tejbegríz, csak tej nélkül, s többnyire teli volt fővetlen, belül olykor szárazon maradt csomókkal), savanyúkáposzta-főzelék. (Ez utóbbi különleges remeke volt a börtön-szakács60