Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem (II. rész)

művészetnek. Megesett, hogy egy-két apró szalonnadarabkát is belefőztek, olykor némi búzadarával dúsították, legtöbbször azonban csak nyakonöntötték vízzel és felrottyantották, úgy adták elibénk. Savanyú volta miatt csak fokozta éhségünket, ezért nemigen szerette senki. Május vége felé s június elején, amidőn már kezdett nyúlóssá, petyhüdtté válni, s gusztustalan állaga és illata miatt a boltokban s a piacon a kutya sem vásárolta, mázsaszám szállították a börtönkonyhára - rabnak az is jó -, s heti 3-4 alkalommal is ehettünk kedvünkre...) Vacsorára a másodikként említett ételek valamelyikét kaptuk, többnyire nem ugyanazt, mint délben. A húsos tészta állt a népszerűség csúcsán; ez főtt tészta volt, egy kevéske pörköltszerűen elkészített mócsingos (ló)húscafattal meg némi szafttal elkeverve. Soha nem ehettünk eleget belőle, sőt egy időben olyan keveset adtak, hogy a csajka fenekét sem takarta be egészen, ezért éhségsztrájkot kezdeményeztünk. Miután a fegyőri fenyegetések ellenére sem hagytuk abba, vizsgálat indult, s annak során kiderült: lopják az alapanyagot. Konyhás elítélt s fegyőr egyaránt sáros volt a dologban, eljárás is indult ellenük. A népszerűségi lista alján természetesen a savanyúkáposzta főzelék szégyenkezett. A szárazbabot szerettük mindannyian - ha nem hagyják fövetlenül, azt nehéz igazán elrontani -, ám utána a zárka levegőjét nyitott ablak mellett is bajos volt elviselnünk. Az ételt napjában háromszor a házimunkások hordták szét sorban a zárkákhoz. Jókora alumíniumfazekakban cipelték ajtóról ajtóra, s hatalmas merítőkanállal osztogatták: egy merítés - egy adag. Jóindulatuktól vagy csupán a figyelmüktől függött, kinek mi került a csajkájába: a levesnek a hígja, vagy a sűrűjéből is valami. Házimunkás kizárólag köztörvényes elítélt lehetett, mint ahogy a rabhierarchia ormain „lébecoló", többnyire törvénytelen előnyöket és kiváltságokat élvező egy-két siti-princ is kivétel nélkül közülük került ki.

A nagy zárkában - mint rendszerint - telt ház volt. Egyetlen ágy állott üresen, azt én foglaltam el. Örömmel üdvözöltük egymást Vass Lacival, őt néhány napja szállították át ide a Kossuth utcából: immáron nemcsak „bűntársak", de lakótársak is lettünk. Rajta kívül még egy régi kedves ismerőst köszönthettem: Papp Endrét. Ő a Fazekas Mihály Gimnáziumban volt iskolatársam. Párhuzamos osztályba jártunk, verseket írtunk mind a ketten, ráadásul őt úgyszintén irodalmi tevékenysége juttatta rács mögé: már igencsak november 4. után írt egy szatirikus színművet az MDP s az MSZMP szerepeltetésével, csakhogy a kezdőbetűk feloldása így hangzott: Majmok Degenerált Puccsa és Majmok Szelíd Meggyőző Puccsa. A hatalom s a hatóság zokon vette ezt a diákos tréfát tőle, holott a „Szelíd Meggyőző" jelzőért inkább jutalom illette volna meg részükről. (A „Majmok" miatt pedig legfeljebb a majmok neheztelhettek volna.) Bandit az átlagnál erősebben megviselték a zárthelyi viszonyok, némely zárkatárs érdesebb tréfáit is nehezen viselte el. Gyakori hangulatváltozásai, nyugtalan éjszakái - álmában beszélt, futkosott, viaskodott - zaklatott idegállapotára utaltak.

Amint azt említettem, a zárkában többnyire minden ágynak volt gazdája. Persze, nem mindenkor ugyanazok: jöttek is, mentek is az emberek. Csaknem ötven év elteltével 22 hajdani cellatársam alakját sikerült magam elé idéznem. Nyolcuk nevét, sajnos, befedték az idő üledékrétegei - csak reménykedhetem, hogy egyikük-másikuké hátha eszembe jut még (hisz lám: fogdabeli félnapos

61