Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
Nem kellett bemásznia, nézett a férfi szemébe az asszony, s Imre, hogy meg ne üsse, gyorsan lehajtotta az italát. Újra töltött. Ekkor rontott a társalgóba Péter, aki képtelen volt egyszerűen megjelenni. Remegtek a tárgyak, vázák, falra akasztott képek. Klára tűnődve a férfire bámult. Péter még álmos volt és kócos, az arca gyűrt. Bömbölve ásított. Klára lecsapta a fésűt, majd elviharzott a meglepett férfi mellett. Péter a körmeivel vakargatta a borostáit. Bocsáss meg testvér, éjjel jöttem, mondta Imrének. Tudom. Azt hittem, még alszol, fürkészte a testvérét Péter. Aludtam, persze, mondta Imre. Na igen, bólintott Imre, s újabb pálinkát töltött. Péter krákogott, hirtelen vörös lett az arca, az italért nyúlt. Mondd csak, egyedül jöttél?, kérdezte Imre. Péter ingatta a fejét, erősen töprengett. Azt hiszem, egyedül jöttem, magam értem az utcába, a házatok elé, de amikor este beléptem a kapun, valaki már járt velem. Péter bólintott, igen, így történhetett. Ne haragudj, testvér, mondta aztán. Nem haragszom, válaszolta Imre, már részeg volt. Mégis arra gondolt, olyan, mintha józanodna. * A szolgáló nyögdécselve pakolgatta a reggeli maradékait az asztalról. Imre szórakozottan bámulta a lány széles tomporát, vaskos lábfejét. Egyszerű lány az Alsóvárosból. Klára a férjéhez fordult, megfogta a férfi kezét. Imre ujjai között snapszospohárka forgott. Vízkereszt estéje óta többet ivott, mint amennyit akart. Folyamatosan mámoros volt, nem részeg, és nem is józan, mámoros és halálosan nyugodt, és sejtette, hogy a nyugalomnak ez a fajtája mégiscsak méreg. Január vége volt, a hó ropogósra fagyott, itt-ott megroppant. A férfi órákig állt egy vaskos könyvvel a kezében, és egyetlen oldalt olvasott elejétől a végéig, majd újrakezdte, csak ajkai mozogtak hangtalan. A szobára félhomály terpeszkedett. Imre néha beszélt is. Olvasott és beszélt. Nem igaz, egyetlen sor sem igaz, mondta. Mindjárt eláll a szél, mondta, és néhány pillanat múlva valóban mozdulatlan lett az utcai bádoglemez, melyet eddig ide-oda rángatott, zörgetett a légörvény. A közeli fogadóból kocsi hajtott az utcára, por kavargóit, pattogott az ostor. Este volt, reggel lett. Hogyan lett reggel, fogalma sem volt. A felesége még mindig a kezét fogta. Tudom, hogy tudja, szólt halkan az asszony. A férfi elmosolyodva bólintott, töltött, lehúzta az italt. Szeretem magát, mondta az asszony, mire a férfi újra bólintott, s a torkát reszelve megismételte, tudom, Klára, tudom. Hajlandó felnevelni a gyermeket?, kérdezte Klára. Imre úgy nevetett, mintha fűrészek dolgoztak volna a torkában. Töltött újra. A halántékán erecske rángatózott. Enyhén kócos volt, a szeme véreres. Hogyan is kérdezhet effajta badarságot?!, megsimogatta az asszony arcát. 56
