Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)

déllyel, nos, ha e nem feltétlenül kellemetlen, de kilátástalan káoszban keresett célszerűséget, akkor minduntalan a többi elé tolakodott egy nap, melyet pedig ő ki nem választott, de amelyhez az emlékezete, ez az öntudatlanul erőre kapó, szabályozhatatlan kényszer mégis rendre odarendelte.

Mnémoszüné nem ismert megalkuvást.

Jó volt erre a napra emlékeznie?

Jó volt és fájdalmas volt.

A férfi mintegy visszaűzetett e régvolt, s be nem temethető bűntett álombéli színhelyére, újra és újra részt kellett vennie e nap alakulásában, szembesülnie kellett a gyávaságával, tehetetlenségével és képzeletének megbízhatatlanságával, mely tulajdonságok oly önfeledten játszották be ennek az éjszakának a színpadát, a fia fogantatásának idejét, vagyis az 1948. esztendő januárjának vízkeresztre ébredő éjszakáját, amikor úgy hullt a hó, mintha célja lenne a várost ellepő fehérségnek. Imre végigjárta ennek az éjszakának az eseményeit később a börtönben is, fogsága leggyötrőbb kilátástalansága közepette, a teljes reményvesztettség állapotában, súlyos betegen, lázasan dideregve, a melankólia ragacsos mélyébe süllyedve, szavait és életkedvének maradékát elvesztve. De mindig megtalálta az az erő, amely révén rácsodálkozhatott ennek az éjszakának, e fagyos derengéssel érkező hajnalnak a valószerűtlen szépségére és izgató rémületére. A gyermekéről volt szó. Imre egyáltalán nem hitt magának, ám a saját maga ellen táplált hitetlenség lázba hozta. Talán e nyugtalanító kétely tartotta a világban életének legkritikusabb helyzeteiben. Nem, nem lehetett igaza Schütz doktornak. Ha nem is feltétlenül úgy történt, amiként emlékezett, abban azért biztos volt, hogy ezen az éjszakán egyetlen mozdulatát sem tévesztette el. A fia élt, nőtt, erősödött, s később, évek múlva ő lesz az első ember, aki szóra bírja őt évekig tartó szótlansága után, amikor végre átlépi az idegen, mégis az ő nevét viselő ház küszöbét.

A fia fogantatásának estéjén, úgy alkonyat tájékán, mikor az ég inkább lila volt már, mintsem vörös, Klára megállt előtte.

Olyan, Imre, mintha közeledne, mondta az asszony.

Péter?, kérdezte szórakozottan a férfi, az asztalánál ült.

Nem, nem Péterre gondoltam, válaszolt Klára.

Hanem?

Klára nevetett, kihullott a kezéből a könyv, könnyedén lehajolt érte. Imre látta, hogy Goethét olvas. A nehézkes német betűk táncoltak az alkonyati fényben.

Játsszon csak, morogta kedvetlenül a férfi, hirtelen állt fel, kilökte maga alól a széket.

Nem játszom, nézett szemébe a felesége, majd meglátja, hogy eszem ágában sincsen játszani.

Egész nap Péterre vártak, aki ígérte magát, talán Bécsből, talán Prágából, ám szokás szerint késett. Péter az anyjuk sírját kutatta. Néhány hete homályos és megbízhatatlan forrásainak egyike megsúgta neki, él az asszony. Egy olyasfajta alvilági alak hozta a hírt, melyből számtalan lebzselt körülötte. Péter hiába ünnepelt át három éjszakát egy bécsi fogadóban, a negyedik nap reggelén ugyanez az alak fölrázta, az üres söröskorsókat, a borospalackokat a másik asztalra átrakos51