Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
gáttá, majd egy rossz fényű gyűrűt helyezett az üres asztal közepére. A gyűrű az anyjáé volt, a nevét vésték az oldalába! Péter azóta csak az anyjáról beszélt, róla kérdezősködött, bejárta a császárváros valamennyi menhelyét és szegényházát, s olyan ispotályát, ahol ágrólszakadtak, hontalanok hörögték ki rossz tüdejük barlangjából az utolsó jajszót. Lepra, tüdőbaj vagy tífusz a férfit nem riasztotta. Tombolva kutatott, s amerre járt, mindig maradt néhány megrokkant bútor, eltört emberi kar, megszakított függöny. Múlt az idő, és ők várták Pétert, eleinte feszülten, aztán az elfogyasztott snapszok hatására egyre felszabadultabban, nevetgéltek és évődtek egymással, kártyáztak, majd Klára olvasott keveset, s amikor éjfélt kongatott a Kálvária tér harangja, az asszony elnyomta az ásítását, és a hálószoba felé indult. Szép Imre nehezen szunnyadt el, aztán olyan hirtelen ébredt, mintha kiáltott volna. Erősen zihált. A felesége mozdulatlan volt, tehát nem alszik. Klára álmában forgolódott, sóhajtozott, és beszélt. Most nem mozdult. Éberebb, mint én, vélte a férfi. Halkan koccant az ablaküveg. Imre kikelt az ágy melegéből, óvatosan félrevonta a függönyt. Péter bundás alakja magasodott az utcán, mintha az imént festették volna oda egy hatalmas ecsettel. Kavarogva hullt a hó. A kályhában még parázslóit a szén. A testvére olyan volt odalent, mint egy fáradt hegy. Gőzölgőit, füstöket fújt, fehér volt a bajusza. Imre bólintott, hát itt van a tékozló gyerek. Imre tudta, több dolga egyelőre nincsen. Újra az ágyba bújt, s úgy tett, mintha aludna. Pedig felesleges volt a csalás. Azért Klára sokáig nem mozdult, csak éberen lehelte, lehelte az izgató félhomályt. Az asszony végre kikelt az ágyból, az ablakhoz settenkedett, s ahogy rávetült a várost átderengő hófény, még törékenyebbnek látszott. Imre tudta, hogy a függöny résén keresztül az asszony is látja a lent toporgó testvérét. Péter most is hozott ajándékot, mert apróság, csecsebecse nélkül soha nem jön. Elővarázsol a kabátjából egy rossz fényű gyöngysort, egy fülönfüggőt, hamis nyakéket, amelyről azt fogja mesélni, hogy egy alvó bankárfeleség fehér nyakából oldozta le. Ha nem az anyjáról beszélt, Péter bankárfeleségekkel hencegett. Nem grófkisasszonyok, jól tartott polgárasszonyok, rossz fogú kültelki lotyók, álmodozó baroneszek érdekelték, hanem bankárfeleségek! Klára talán megrémült, mert nagyot rándult a válla. Fázósan összehúzta magát. Ingatta a fejét, mint aki ellenkezik. Aztán, nem törődve, hogy a férje meghallhatja a motozását, kitapogatta a papucsát, és kisietett a hálóból. Hallatszott, ahogy a szomszéd szobában kitárja az ablakot. Nyilván int a testvérének. így lehetett, mert Péter néhány pillanat múlva a lakásban volt, hatalmas teste felforgatta a hűlő konyha ájult nyugalmát, másként nyikordult az ajtó, és másként nyikordult a padló, s hirtelen mámorító, langyos léghuzat támadt, mely sípolva húzta át magát a réseken és a hasadékokon az egész házat elárasztva Péter jellegzetes kipárolgásával. Imre szerette ezt az állapotot. Hová Péter betért, ott megváltoztak a relációk, ami nagynak tetszett, szokványos méretű lett, a kisebb összefüggések pedig eltűntek, semmivé váltak. Péter a házban volt, Péter egészen közel volt, a hálószobába hallatszott a dörmögése. Imre felkelt, s az ajtóhoz lépdelt. Klára éppen a szájához emelte a likőröspoha- rat, melyet Péter most is a kabátja zsebéből varázsolt elő, egy aranyszegélyű 52
