Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)

magával hurcolni! Az Ördög mindig keveset visz el, mert az jobban fáj, mintha az egészet vinné!

Imre az anyja arcához nyúlt, igaza van, suttogta, igaza van, Mama. De késő volt, a párna hasa felszakadt, ezer kicsi, fehér szárny rebbent bele a gyerekszoba éjszakai kékségébe, hogy aztán fehéren derengve lebegjenek alá.

Ők meg elhallgattak.

Nincs is Ördög, suttogta váratlanul Péter.

Nincs?, kérdezte az anyjuk, és közelebb hajolt a másik gyerekhez.

És nem is lesz soha, mondta a kicsi, kócos, nehéz fejét a párnára ejtette és hagyta, hogy az arcát havazzák be a pihék.

Már aludt, keze ökölben, száját összeszorította a dac. Péter soha, egyetlenegyszer sem hallotta a mese végét. Ő már aludt, amikor Imre még mindig az anyja testét ölelte.

Ne várd meg, mondta az anyja halkan.

Az Ördögöt?

Ne várd meg az Ördögöt, suttogta az asszony.

Te rombold le a palotát, hogy ő ne tehesse meg, mondta az asszony, s óvatosan, de határozottan kikelt az ágyból.

*

Ha akad olyan nap az életünkben, amely kivételesebbnek tetszik a többinél, az a legfontosabb tévedésünk napja, mondogatta Schütz doktor, és nem várt helyeslést. Egyszer a német felcser egy tejfölösszájú hadnagyot operált, a diagnózis aranyér volt, ám a doktor művelet közben rájött, mégsem aranyere, hanem szépen kifejlett polipja van az ifjú katonának. Az öreg csak bazsalygott, mintha valóban ezt az esetet tartaná hosszú, békés élete legfontosabb tévedésének, miközben az okuláréja üvegét törölgette a zsebkendőjével. A tiszt meggyógyult, mintha soha nem piroslott volna parázs az alfelében. Sebaj, doktor, rikkantotta jókedvűen, miután eltávozhatott az ispotályból, néha a balszámynak kellene támadni, mégis a jobbszámy lendül előre. S úgy csapta össze a bokáit, mintha Schütz bácsi lett volna a feljebbvalója.

Szép Imrét kétséggel töltötte el ez a bölcsesség, bár soha nem vitatkozott a doktorral. De ha a férfi némi kiszámíthatóságot akart látni életének egymást űző eseményeiben, cinkos délelőttök kalandjaiban, melyek kicsalták őket a folyó partjára, hol egykor a hajójuk állt, vagy egy éppen nyitó kávéház tegnapi dohánytól kesernyés termébe tévedtek, és máris, korán reggel, likőrt vagy sört ittak, egyiket a másik után, vagy hogy felsétáltak a közeli templom lépcsősorán, hol Klára egyszer csak ok nélkül elnevette magát, vagy a városból kikanyarodó útra tértek rá, hol érett mákgubók végtelen hadseregét zörgette a szél, és ők sokáig álltak, kart karba fonva, szótlanul, félelemmel telten, hogy aztán, hazatérvén, belevesz- szenek a délutánok kedvetlen tétovaságába, amikor földszag és rózsaolaj illata áradt szét a virágszobában, s a fényfolt nem vándorolt a szobaszőnyegen, hanem menekült, futott, mígnem aztán a következő pillanatban, mintha varázsütésre történne, kimerevedtek a mozdulatok, megfagytak történések, s csak hetek múltán folytatódtak, váratlanul és ésszerűtlenül, de annál csodálatraméltóbb szenve50