Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
Darvasi László Virágzabálók Az a szomorú mese is kísértette mindig. Az anyjuk sokszor elmondta nekik selymesen búgó, meleg hangján az esti fektetés után. Az anyjuk teste puha volt, fojtogató és izgató, és Imre félt, hogy egyszer végleg elveszítheti. Az anyjuk gyakran mesélt, és az a mese a világ legszebb palotájáról és az Ördögről szólt. Az Ördög egy nap megpillantotta ezt a palotát, legalábbis úgy tett, mintha véletlenül sétált volna arra, meglepetten felkiáltott, és bólogatott. így bólogatott?, kérdezett közbe Péter, és utánozta az Ördögöt. Az anyjuk bugyborékolva nevetett, igen, Péterkém, pontosan így bólogatott az a rossz, az a nagyon gonosz. Majd folytatta a mesét. Egyetlenegy téglát kért csupán a Gonosz, cserébe a király életéért, miután megszemlélte a ragyogó épületet. Gazdagság, ízlés, tudás és szenvedély, minden földi pompa együtt volt abban az épületben. A király tétovázott keveset, majd a Gonosznak adta az egyetlen téglát, éppenséggel a trónszékéből emelte ki, s mire az Ördög eltűnt az udvarkertből kikanyarodó úton, a vidékre hatalmas, szürke porfelhőt lehelve a palota is összeomlott. Elpusztult a király családja és testőrsége, odaveszett a háza népe. Nem sírt az uralkodó, nem panaszkodott, egyetlen átokszó sem hagyta el az ajkát. És nem is sajnáltatta magát. Azon töprengett, mit tehetett volna másként. Ellenkezik, szembeszáll, elűzi a Gonoszt?! Az anyjuk mesélte ezt a történetet, hosszan ecsetelve a király kétségbeesését és tanácstalanságát, és Péter csuklani kezdett az izgalomtól, mintha nem tudta volna szó szerint a történetet, a szavakat kísérő sóhajok, szünetek és a nevetések helyét, majd az utolsó mondatot, mely lehelésként szállt az ágy fölé. És aztán elment a király, elment a Gonosz után, hogy visszavegye azt a téglát, az egyetlenegyet, mely miatt az élete összeomlott. Anyuka, anyuka, olyan palotát kell építeni, amiből nem lehet kihúzni a téglát! Péter rekedten nyöszörgött. Akár egy öreg kofa. Ők meg, az anyja és Imre forró torokkal nevetgéltek, és Péter persze megsértődött. Öklével verte a párnát, dobálta magát. Fejét fúrta a nyekergő matracba. Félő volt, hogy megszakad a huzat, mert Péternek már négyévesen is akkora ütése volt, mint a lórúgás. De akkor, Péter, csitította az anyjuk, a gonosz az egész palotát viszi el! Gondold csak meg, fiacskám. Nem, nem, nem, tombolt tovább Péter, az Ördög nem bír el egy ilyen palotát. Nem bírja felemelni, nem bírja elvinni, nem bírja részlet 49
