Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Ferdinandy György: Post mortem

Pedig lehetett.- Ha becsöngetsz - mondta Lajos kinyitok.

Itt a hegyoldalban kacskák az utcák. A házak mélyen lent vannak az úttest szintje alatt. Értettem már, hogy miért nem tud kijönni tolókocsiban.

A lakás, ahová beléptem, tágas volt és sötét. Kevés bútor: a kocsi akadálytalanul közlekedhetett. Az asztalon könyvek, folyóiratok. Lajos szemmel láthatóan nem unatkozott. Csak ez a vigasztalan szürkeség! Sehol egy zöld növény vagy egy asztalterítő. Még csak egy fénykép se lógott a falon.- Mióta vagy így? - kérdeztem.- Azóta - felelte. Ötven éve. Nekem csak két napig tartott a forradalom.

Ötvenhat minden szemtanú számára ugyanaz. Bem-szobor, Kossuth tér.

A remény. A könnyek, amelyekről ma már beszélni se szabad.- Október huszonnégy - emlékszel? Abban az évben szerdai napra esett. Borús idő volt, a tankok zúgását megsokszorozta a köd. Telefonáltunk - mondja - a diákotthonokba. Hogy aki teheti, menjen haza. És hogy zárják be a kapukat.- Akkor történt - ezt nyilván végiggondolta százszor is. Egy orvlövész volt, nem a tank.

Kávét főz, gyorsan, rutinosan mozog.- Látod - mondja -, megszoktam a magányt. Ellátom magam.

Nem tartóztat, amikor felállók. Két dossziét készített ki nekem.- Vidd el őket! - mondja. Ott vannak az asztalon.

Belelapozok a gépelt kéziratokba. Az egyik nyolc-, a másik harmincoldalas.- Nálad jó helyen lesz - mondja. Talán felhasználhatod.

Most erről a két írásról kellene beszélnem. Nem könnyű dolog. A nyolcoldalas, napló. Egy asszony - feltehetően Lajos felesége - megírja benne az októberi napokat. Valaki legépelte, összevonta, és nyilván belejavított. Abból, ami engem érdekel, nem sok maradt.

A másik, riport Lajossal. Szecskaszáraz ez is. Harmincoldalas. Harmadik nekirugaszkodásra végigolvasom. Lajos ötvenhat elején kocsikísérő, majd traktoros. Az írók és a diákok szervezkedéséről semmit se tud. Október 23-án gyorsan észbe kap. Ott van a Parlamentnél, a Rádió előtt. Déry Tiborral, Devecseri Gáborral beszél, csupa kommunista, állapítja meg, és mégis, karakán, belevaló emberek.

Bejár az írószövetségbe is, az utcán aznap mindenki rohan.

Útban a Parlament felé kerül a Rudas László (ma Podmaniczky) utcai leányszálló elé, ahol 24-én este lelövik.

Következnek a műtétek, a kórházi napok. Kezdetét veszi az ötvenéves szobafogság. Húga akkor már disszidált, de a felesége, Ili, vele van. Az 56-osokkal továbbra is tartja a kapcsolatot. Olvas, rádiózik, mindenről tudomása van.

Itt, valamikor 58 körül, megszakad a kézirat. Azt, hogy Ili még harminc évet élt, már csak tőle tudom.

Hát csak ennyi. Sokszor átírhatta a riportot. Kilúgozta. Nincsen benne egyetlen részlet, ami torkon ragadna. Nem dobom el, majd a kezelés után, amikor hazaérek, visszaadom.

Ili naplójával más a helyzet. Róla, a feleségéről, Lajos is szépen nyilatkozott. Ez a csodálatos asszony volt a szerencsém - mondja. Ha volt tragédia az életemben,

41