Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél. Vagy a világ kicsiben

talt pasa penig rendkívül értékes, arany és ezüst hímzésű díszruhákat kapott ajándékul, ráadásul két ragyogó szépségű, magával a nappal vetekedő, gyámságában is tündöklő hajadont a környékről: egy magyar meg egy szláv ajkút, hogy mentnél jobban kimúlathassa magát gondos hadműve után. A harcban vele együtt részt vett és magokat kitüntetett vitézek is igen nagy jutalmakat kaptak, s hűbéreik fölemeltettek; a többi bégek között pedig drága kaftánok osztattak ki. - Pétervárad ezzel elesett, az ország belső kapuja betörött, most már szabadon nyomulhatott előre a török Magyarország szíve felé - szögezi, illetve hát szögezte le a maga részéről ugyancsak rezignáltan Burgio nuncius.

Mindebből aztán megtudhattuk, hogyan esett Pétervárad egykor híres-neves, mára leginkább feledésbe merült ostroma, és az is kiderült, hogy maréknyi embere élén végül is mit válaszolt a kutyaszorítóba került, lelkében is hadakozó Alapy György várparancsnok az ellenség szokatlanul nagyvonalú ajánlatára, amelyben az példának okáért sokkal kegyesebbnek mutatkozott (legalábbis abban a pillanatban), mint amekkora kegyességgel viseltetett a római győztes egykor ugyanitt a jazig iránt. A megnyúlt idő ilyen messzeségéből persze tűnhet mindez már olyan aprónak, akár a bolhacirkusz; hát még ha térben képzeljük el, majd függőlegesbe állítjuk e távot, és felhágván rá, akárha onnan szemlélnénk, föntről az egykor sorsdöntő ostromot a sok kis alant nyüzsgölődő, világunk sorsát piciben eldönteni igyekvő figurával, anélkül hogy Allahnak vagy magának a mi keresztyén Urunknak kiáltanánk ki magunkat, netalán mindkettőnek egyszerre. Mondhatnánk, mint a mai lelki pór: vihar a biliben? Abban mégis milyen sors kavarász bennünket, mint elalélt pondrót? És maga a sors milyen összefüggésben van Istennel? Neki is muszáj, hogy legyen: fát urna.

Hogy éppen ezen törte-e a fejét Ibrahim nagyvezér, ha most megpróbálnánk kinagyítani a jelenetet, amikor a fehér zászlót kitűző Alapy Györgyöt színe elé vezették, netalán máson, elég az hozzá, hogy amidőn az elbukott/kivívott vár mellvédjének egyik csodával határos módon épen maradt, kiszögellő részénél nagy nehezen elválasztotta tekintetét a Duna Forgós nevű, kisebb-nagyobb körökben kavargó, a füzes ellenére is viszonylag jól odalátszó szakaszától, ahol egy a víz színére telepedő vadkacsafélét szippantott be a mély hirtelen (valami óriási harcsa rabolhatott ottan épp, vélte), és megfordult, erősen barázdált arca fáradtságot tükrözött, két mélyen ülő, sötétbarna szeme pedig valamiféle megfoghatatlan szomorúságot. Testőreinek leírhatatlan rémületére valahányuknak megparancsolta, hogy engedjék el foglyukat, s húzódjanak hátrébb, jó messzire, hallótávolságon belül látni nem akar senkit, és ha lehet, gyorsan, mert fogytán a türelme.

Ibrahimot katonái géniusznak tartották, egyenest imádták, mindazonáltal olyan öntörvényű férfiúnak ismerték, akinek tudnak lenni jócskán fura, szeszélyes megnyilvánulásai, egészen privát és hirtelen elhatározásai, miként az is, hogy a saját két lábán felmászott ide, és senkinek nem kellett fölcipelnie. Akárhogy, a parancs az parancs, némi vonakodással, de megcselekedték. Bármennyire hegyezték is a fülüket kisvártatva, nem tudták eldönteni, milyen nyelven beszél holmi kurta mosolyt követően az ő fényes vezérük Ibrahim a várbéli ellenség életben maradt legpogányabbikához, méghozzá tolmács nélkül,

18