Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél. Vagy a világ kicsiben

tőrbe csalni, egész pontosan: bekeríteni egy mosdatlan, szuvas fogú, rút külsejű embert a környéken garázdálkodó, hírhedett Mitar Zlokolica v. Zlokolica Mitár bandájából. A szóban forgó társaság a kufárkodástól a csempészésig, lopástól a rablásig, sőt ha kellett, akkor kémkedésig, de mindennel foglalkozott. Tagjai közül ez a cinikus, félszemű férfiú, kinek az az egy szem se állott jól a fejében, azzal az eggyel is egészen jól látta, hogy ezt már aligha ússza meg boldog vége- zetű tárgyalással, ennek okán egy utolsó, nyilván többeket is izgató történetet kínált föl mindössze két kulacsnyi, Kamancról hozott búcsúborért, azzal együtt még egy vidám kis, lazácska időért cserébe. Kihallgatói és bírái ennek felét lealkudták, a másikra ráálltak, mert a kíváncsiság nagy úr. Csupán a fegyverkovács tiltakozott hevesen, ám kisebbségben maradt. Hovatovább ezzel akkora gyanúba keveredett, hogy el se engedték haza, fölöst hivatkozott bokros teendőire, több kard sürgős kikalapálására, mire. Az elkapott, most hidegvérrel borozgató lótolvaj és kapcabetyár pedig rettent kényelmesen, utolsó borának utolsó csepp- jéig elmondta azt a szerteágazó történetet, amelynek itt csak a magva kerül közlésre, s amelyben Péterváradunk Forgósáig elmerészkedő, embert raboló török egyáltalán nem szerepel, mindenféle egyéb gyanús elem viszont bőven. Hosszú elbeszélését befejezvén, melynek közepette több ízben kajánul a reszkető fegyverkovács felé bökött, a bandita egykedvűen felállt, nyújtózott egyet, megpödörte bajuszát, majd intett, hogy mehetnek. Előtte még amolyan utolsó kívánságként arra kérte a fogdmegeket, ha netalán egyszer Mitár is kézre kerülne, hát neki rögtön nyomják ki nem az egyik, hanem mindkét szemét, mielőtt bármit kérdeznének tőle. Hátrahagyott meséjének magva pedig a következő (a kínálkozó témát H. S. mesterdalnok barátunk valószínűleg ugyancsak szívesen megrímelte volna):

Eszerint nevezzük akárki barlangjának, Vokuráénak vagy Péterének (akár Mitárénak épp), a banda különös előszeretettel használta a helyet mindenféle zsákmány, illetve bűnös szerszám, élő túsz átmeneti elrejtésére, hiszen megtapasztalták: oda a világon nem mer bemenni senki, vagy már el is felejtette, hogy egyáltalában létezik. Ok éjszaka járkáltak, fényt nem használtak - ösztön és szimat, illetve a hold és a csillagok után közlekedtek -, a bodzabokrok susogó mozgása meg lehetett odaföntről nézve, úgy vélték, akár mindenféle álmatlan éji vad promenádjából eredő zajos mocorgás. Egyszer, még a kezdet kezdetén dobálták meg őket kaviccsal az égből, tovább aztán senkit se érdekelt, merre tartanak a vaddisznók. Egészen csendes éjszakákon, amikor a szellő lehozta, jól kivehetően hallották az őrség fönti szilaj horkolását.

Nos, a lényeg, hogy mindenfélével foglalkoztak, amiből pénz származhatott. Mennyből jött-e épp, vagy a pokolból, mindegy, szaga nem volt. Itt aztán hosz- szú felsorolás következett a lókötéstől a dunai kalózkodásig, mástól egyébig, míg ez a közönséges banditától aligha elvárható, következésképp meglepő fondorlattal szőtt cselekvény végül oda nem kanyarodott, tekeredett a halálra vált fegyver kovácshoz, illetve annak eladdig üdvözítő sötétben leledző, rejtve viselt dolgaiig. Ebből márpedig kiderült, hogy a príma munkájáról hetedhét határon túl is messze híres Szervác mester, aki a várnak javított és élezett, továbbá új fegyvereket gyártott kapott anyagból, szép nagyokat csalt az elszámolásnál, a

11