Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Lengyel András: Kosztolányi-dubiózák

D'Annunzio - hadifogoly?

D'Annunzio kilenc nap óta nem ad életjelt magáról - mint egy genfi távirat jelenti - és Rómában azt hiszik, hogy az olaszok nemzeti költője hadifogságba esett. Legalábbis a párizsi Figaro ezt a hírt kapja Rómából. D'Annunzio háborús pályafutása így érdekes állomáshoz jutott volna. A quartoi ünnep óta D'Annunzio rajta volt, hogy az utcával és a nép hangulatával lobbantsa még nagyobb lángra azt a tüzet, amely már negyven hónap óta szakadatlanul ég. A költőnek ezt a háborúra való uszítását még semleges államokban sem látták nagyon rokonszenvesnek és D'Annunzio, hogy valamiképp igazolja magát, hadirepülőnek csapott föl, mintegy a saját bőrét is vásárra vitte, elrepült állítólag a „föl nem szabadított" területek felett és a saját, háborúra buzdító verseit dobta le azoknak, akik a monarchia területén Olaszországhoz akarnak csatlakozni, ha ugyan vannak még ilyenek. Hír szerint még az egyik szemét is elvesztette D'Annunzio a repülői tevékenysége közben. Azóta nem sok hír érkezett róla. De mikor a tolmeini áttörés az olasz hadsereg katasztrófáját eredményezte, sokan gondoltak D'Annunziora, hogy ha ezt a quartoi ünnepen előre tudta volna, Itália és D'Annunzio nemigen avatkoztak volna bele a háború folytatásába. Sokan kíváncsiak voltak, hogy mit szól most D'Annunzio? Hát ha igaz a hír, akkor azt szólta, hogy fogságba esett. Azért-e, hogy kérdőre ne vonhassák, vagy pedig azért-e, hogy a mártír kedvezőbb színében tűnjék föl honfitársai előtt? Annyi bizonyos, hogy ha a mi fogságunkba esett, mi nem csinálunk mártírt belőle, sőt agitátori működése ellenére is meg fogjuk becsülni az írót, aki ma a legszebb olasz verset és prózát írja.

Pesti Napló 1917. november 21.

Ki a forradalmár?

Sohse bámultuk a politikai szónoklat művészetét. Meg kell nyomni egy szót, nagy, széles taglejtéssel kell kísérni egy mondatot, rezgetni kell a hangot egy fordulaton keresztül, susogni kell, harsogni kell, csak gondolkodni és gondolatot kelteni nem muszáj.

Például tegnap a munkapártban felsüvített a leghangosabb úgyvan-úgyvan, amikor Tisza olyat mondott, ami csak szó, szó, de ami mögött nemhogy tények, de még azoknak árnya sincs.

A pacifizmus ellen fordult. Hogy nem azok hirdetik, akik véreznek immár négy éve fölemelt fővel, hanem az a frontmög[ött]i népség, amely a háború előnyeit élvezi.

Aki nem csak pártnak haza beszélő szónok, hanem két tágra nyitott fürkésző szemmel emberek közt jár, mohó füllel emberek szavait fölkapja, akár künn járt a fronton, akár csak egy menetszázadot követett a körúton, akár egy kaszárnya küszöbét lépte át, akár egy kórházét, az tudja mind, hogy minden szemekben csak egyetlenegy vágyakozás ég, minden ajkról egyetlenegy sóhaj: Mikor lesz vége? Mikor lesz béke?

Hiszen azok, akik küzdenek, csak Tisza szónoki remekében jelennek meg így egyetlenegy nagy gyűjtő fogalomban. Ha külön-külön nézed, hát bizony csak az anyjuk szoknyájától idő előtt elragadott szegény gyerekek vagy pedig családjukból kiemelt családapák. Mindenikre vár otthon a kis föld, a kis bolt, vagy a nagy könyv, amelyet végig kellene böngészni, hogy a közönséges ember úgynevezett diplomás emberré léphessen előre.

S hogy ezeknek a halálos fátumba és némaságra kényszerűiteknek búját-baját-gondját még a Tisza szerint jól fizetett hadiipari munkásság is magáévá teszi, hát ez csak annyit jelent - nemde? -, hogy nem minden emberből veszett ki az emberi közösség érzése. Vannak még, akiknek van mit enniök, s mégsem ízlik a falat, vannak még, akiknek éle106