Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Lengyel András: Kosztolányi-dubiózák
melynek a hőse egy sebesült. Akkoriban maga a szó is idegen volt: „sebesült". A munkapárti cenzúra az ártatlan elbeszélés közlését betiltotta azzal a megokolással, hogy a közönséget - főképp az anyákat - kissé felizgatná. Szóval körülbelül azt akarták elhitetni, hogy háborúban sebesültek egyáltalában nincsenek, halottakról nem is szólva, ami - mint láttuk - legalábbis túlzás. Később, mikor a központi hatalmak már régen előálltak becsületes békeajánlatukkal, és mikor királyunk már nyíltan átkiáltotta a világnak, hogy békét akar, ugyanaz a cenzúra törölte a Pesti Napló plakátjairól a béke galambját, és megsütötte a maga munkapárti konyháján, pecsenyének. Szívós, hosszú és következetes volt a háború reklámja, amiből az következik, hogy a béke reklámjának is annak kell lennie, és sok időbe tart, míg a megbolygatott rendet helyreállítjuk. De a mi munkánk szebb, mert a béke mégiscsak a természetes állapot. Hindenburg, aki hadvezérnek elsőrangú, de bölcselőnek bizonyára nem egészen szakember, a nagy stratéga - akit hogy mennyire szeretünk, csak az láthatná, aki igazán a lelkünk mélyébe néz, valaha a háborút Normalzustand-nak nevezte, és ebben az egyben talán még ő is tévedett, aki sohasem téved. Szerény hitünk szerint az a természetes állapot, hogy lábán érjen meg a gabona és az emberek őszen haljanak meg. Mellettünk van a természet. A béke reklámcédulái, a fák levelei is, melyek minden évben új életet lehelnek, a béke reklámlámpái a nap és a mennyboltozaton reszkető csillagok is. Anglia fontos kinyilatkoztatást tesz, mégpedig igen számottevő sajtószervben, a Westminster Gazette-ben, mely Asquith-ékhez és Lloyd George-ékhoz egyformán közel áll. Még a szikár és epés Albion is felcsap a béke kikiáltójának. A fent nevezett cikkben leplezetlenül üdvözli a német demokratikus átalakulást, és hozzáfűzi, hogy a szabad német néppel - melynek egykor a megsemmisítését tűzte ki céljául - már szívesen és olcsóbban tárgyalna, feltéve, hogy az átalakulás az ínye szerint történik. Németország most átalakul, át kell alakulnia, mert a történelmi szükségesség kívánja, nem az angol politika. Diktálni nem is enged magának. De meg kell látni az újságcikk sorai közt, hogy tétován és határozatlanul egy kéz mozog felénk. Anglia nyújtja a kezét. Ezen a kézen még szigetelő kaucsukkesztyű van, nehogy áthatoljon rajta villanyos akaratunk, és szögek is, hogy esetleg húsunkba szúrja. Békejobb? Nem, egyelőre még Anglia bal keze. Mindegy, észre kell venni. Holnap, talán, ha látja, hogy bal kézzel nem lehet kezet fogni, épp ily tétován és határozatlan tapogatással a jobbját is ideadja. Pesti Napló 1917. július 12. Korhely hétfő A politikai asztalbontás megtörtént. Azok, kik a lakomás asztalnál ültek, felkerekedtek és eldobták a havannák csonkját. Künn dereng a láthatár, egyesek azt mondják, hogy szürkül, mások, hogy hajnalodik. Egy szebb jövő hajnala? Bár az lenne. Egyelőre csak azt tudják a mulatók is, hogy a kárlátónak vége, a pezsgő gyöngye szétpattant, a mámor elpárolgott, és helyette hamuszín bizonytalanság ereszkedik le. Annyit ünnepeltünk és pohárköszöntőztünk ezeken a heteken, hogy most, mikor munkába kell állnunk, zsibbadtak a tagjaink, a fej hideg borogatásra, a kilumpolt gyomor korhelylevesre vágyik. A dinomdánom után nem tagadhatunk le némi csömört. Eddig egy nagy-nagy politikai vasárnap volt. Most kezdődnek a hétköznapok, a szürkék, a dolgosak, a fáradalmasak, az új élet, mely épp oly bizonytalan, mint a régi rossz, egy hét, melynek első napja a korhely hétfő, a blaue Montag. Benne van az emberi természetben, hogy minden vágy beteljesülése után levertséget érez, még akkor is, ha az, amit kíván, hiánytalanul válik valóvá, és minden ízében tár98
