Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinston rugói

minden gondolat. Tudta, tegnap hazakészült. Ettől percekre nyugalomba merült, ám nyugalma mélyén ott hullámzott a kudarc, mely újra indulatokat korbácsolt fékezhetetlen gondolatai között.

Aztán valahogy csend lett körülötte, mintha minden véget érne. Csönd és sötétség lett, Valentin nem ellenkezett. Nem akart különbséget tenni, akár álomba, akár a pokolba merül. A takaró melegében újra elaludt.

Odakint az éjjeli vihar maradványai hevertek a földön. Leszakadt ágak, földre lógó lombok, hatalmas, hideg tócsák, melyekben az ég szigorúan kék színe tükröződött fekete felhőfoszlányok között.

A Szt. Menyhért-templom tornyának falába húzott vezetéken elektromos áram szaladt végig, a motor beindult, s páratlan erővel himbálta a harang fejét. Az első kondulás végigremegett a városon, s mire elült volna, megszólalt a második, a harmadik és negyedik harang is. Zúgásuk egymásba olvadt, s a városnak nem volt egyetlen ablaka, fala, egyetlen tárgya sem, amely kivonhatta volna magát a harangok iszonyú rezgése alól.

Valentin arra ébredt, hogy a fülcimpája kellemesen rezeg, fölötte a takaró és alatta az ágy matraca is.

Mikor a harangok elhallgattak, kinyitotta a szemét, mintha most látna először mindent. Fölült az ágyon, körülnézett. A földön ott hevert két csomagja, mellette három üres üveg és a cipői. Beleszagolt a levegőbe, tiszta, friss növények párája szállt be az ablakon, s valamicske mézédes illat is, mintha virág körül zümmögő méhek szállítanák a szobába.

Megnézte az órát, pontosan dél volt. Kezével ellenőrizte a haját, mintha azt vizsgálná, megvan-e még. Fölvette a földről a szemüveget, fölállt, kinyújtózott, s most a hegy felőli ablakot tárta ki. Ott állt a szép Friedrich-féle fa, amit ugyan megtépázott éjjel a szél, de formája változatlan maradt. A lomb dús lett rajta és sötétzöld. Most látta csak, alatta elbontották a dombot, építkezés vette kezdetét. A fa gyökerei kilógtak a földből. Valentin megérezte a lehetetlent. Egy fa nem tud arrébb menni, ha már ott, ahol kisarjadt, nem érzi jól magát.

A földről összeszedte a ruháit, megszámolta a pénzét, az asztalra kitette a vonatjegyeket.

Tusolt, a becsomagolt holmik közül tiszta ruhát húzott elő, a tegnapit elrakta, evett néhány falatot, aztán fölnyitotta a laptopot. Semmihez nem volt kedve, órákat játszott a pasziánsszal, hogy elüsse az időt.

Még négy óra a vonatindulásig.

Kikapcsolta a laptopot, elcsomagolt mindent, nagy pohár vizeket ivott, hogy a tegnapi mérget kimossa magából. Elterült az ágyon, nem gondolt semmire. Izzadt és pihent.

A vonaton volt büfékocsi, különösebben nem kellett készülnie az útra. Oldalt fordult az ágyon, a telefon íves kagylóját figyelte. Talán mégis fölhívhatná az Alapítványt, nem mehet el így, gondolta. De mit számít ezek után? Nem kell szólni senkinek, tegnap végre megértette, mi a dolga.

Még mindig fáradt volt, akár egy félig égett gyertya. Újra elszundított. Másodszorra tisztább fejjel ébredt.

67