Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinston rugói

Még egy óra a vonatig.

Ivott egy pohár vizet, fölhúzta a hátizsákját, a laptopját keresztben a vállára akasztotta. Utoljára megnézte a Friedrich-féle fát, a recsegő karszéket és a haszontalan íróasztalt, majd görgős bőröndjével a kijárat felé indult. Kilépett az ajtón, s szenvtelenül visszanézett. Tudta, soha többé nem látja ezt a szobát, ahová fölfoghatatlan kaland volt megérkezni.

Akkor is ugyanilyen idő volt, jutott eszébe hirtelen, és behúzta maga után az ajtót. Ott állt az ajtó előtt, de nem tudott elindulni. Valami hiányzott a csomagokból. Fölállította a bőröndöt, levette a laptopot és kibújt a hátizsákból. Benyitott, bedugta a fejét.

Nem látott semmit, ami az övé volna. Becsukta maga mögött az ajtót és megállt a szoba közepén. Csípőre tette a kezét, fejét lassan forgatva megnézett minden egyes tárgyat, megnézte a falakat, a pokróccal letakart ágyat.

A pokróc úgy domborodott, mintha feküdne alatta valaki. Valentin megfogta a végét, lehúzta. Nem volt alatta senki, de nem is azt kereste. Most már látta. A kispárna, amit az első napokban vett magának. Fölemelte és beleszagolt. Kinézett az ablakon, látta magát az utcán csomagokkal megrakva jönni. Fölnéz a házra, Bergstrasse 18. Nyitná a kaput, de az hirtelen kinyílik előtte, s egy zokogó férfi rohan ki rajta, egyenesen arra, amerről ő jött. A férfi párnát szorít magához, más nincs a keze ügyében. Rohan, mint akit üldöznek, ám nem jön utána senki. Csak maga elől tud így futni az ember, gondolta akkor Valentin, s most egy csapásra minden világos lett. És most ő lenne a következő, aki elmenekül. Ha nem is futva és nem is zokogva, de kispárnával a hóna alatt. És ugyanazzal a dühvei és szánalmasan keserű indulattal, ahogy a férfi tört ki a kapun. Látta magát odalent, ahogy szépreményű ösztöndíjasként most mégis megalázva és fölmálházva baktat az utcán, kerülgeti ugyanazokat az ágakat és tócsákat, melyek akkor kíváncsisággal töltötték el.

Valentin nem tudott mozdulni, fogta a párnát és nézte az üres utcát, amely útvonalon percekkel ezelőtt ő haladt volna végig.

A világ és a közted fönnálló harcban a világot támogasd, hallotta magában Valentin, s értelme most nyitva állt a mondat előtt. A világnak nincs szüksége támogatásra, ám aki nagyvonalú, aki megteheti, az megteszi. Mert úgy áll a világban, hogy nincs szüksége önvédelemre.

Valentint újra gyerekes rázkódás fogta le, kézfejével törölte szét szokatlanul édes könnyeit, a szája alatta csöndesen nevetett.

Újabb felhő borult az égre, apró szemekben szitálva hullott az eső. Már nem volt békétlenség benne, a házfalak, a fák és a tó hosszú képe újra közelébe került.

Valentin letette a párnát, betakarta, s apránként körülnézett a szobában. Megmarkolta a karszék támláját, benézett egy keskeny fiókba, ott állt a ruhás- szekrény üres akasztói előtt. Tiszta mámor zizegett a mellkasában.

Az előtérből behozta poggyászait, nem pakolt ki belőlük.

A Friedrich-féle fára nézett.- Na, öregem, itt vagyok! Mehetünk tovább? - mondta hangosan Valentin. A fa nem válaszolt, de hisz nem is azért kérdezte.

68