Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinston rugói

hatnak, és figyelmüket sem terheli a megszokás. Az ő följegyzéseiket értékelve sokkal hatékonyabbá válhat a rendőrség munkája mind a megelőzésben, mind pedig a bűnesetek felkutatásában.

Mikor az öreg összecsapta az újságot, Valentinnek le kellett ülnie. Alig kapott levegőt. Répa csokorral rakta a vázát az asztalra. Az öreg pálinkát töltött, ittak.- Ezt nem mondja komolyan? - kérdezte sápadva Valentin.- Ezt írta az újság akkoriban - válaszolt az öreg.- Akkor én nem irodalmi ösztöndíjat kaptam, hanem a rendőrség figyelőkamerás rendszerének kiegészítő eleme vagyok? - szörnyülködött Valentin.- Én ezt nem mondtam, de nem árt, ha körültekintő leszel.- Tudtam! Biztos voltam benne, hogy egyszer kiderül - tenyerébe temette arcát, szorította a homlokát, a szemgolyója majdnem kiugrott.

Csengetés rázta meg a vázát, mintha az oldalán szólna a kolomp. Tömény ammóniaszag csapott a szobába. Répa elindult az ajtó felé.- Ne haragudjon, de most nem akarok találkozni senkivel. Van másik kijárat?

Az öreg a konyhán keresztül vezette az udvarba, s a kerten át, a körtefák

mellett távozott.

Otthon az ágyra vetette magát, s száraz szemekkel zokogott. Rázta az indulat és a keserűség.

Fölült, megmosta az arcát.

Mélyen megbántva érezte magát, önérzete mindenestül hevert a sárban, s legszívesebben ő is taposott volna rajta egyet.

Ez hát Malbum krimije, amin olyan jót derült a közönsége. Mindenki tudta. Bürde is. Végtelenül megalázó.

És ez az én fölbecsülhetetlen értékű tehetségem, ami a legapróbb részletek megfigyelésével adja a pontos valóságot.

Ez hihetetlen. De mihez kezdjek most?

Valentin visszaült az ágyra, hosszú percekig bámult maga elé. A szekrény félig nyitva állt.

Hazamegyek! Egy percet sem maradok tovább. Morogta magában.

Előhúzta a hátizsákot és a bőröndöt. Ahogy voltak, beledobálta a ruháit. Aztán kiszedte, összehajtotta őket, másképp nem fértek el. Fújtatott és szentségeit. Ilyen is csak velem történhet meg. De ha leírnám, senki nem hinné el. Nem is írom le, csak el innen.

Kinyitotta a hűtőt, sajtok és mártások, lekvár. Nem érdekes, majd kidobják utánam.

Odakint hűvösebbre fordult az idő, befelhősödött, tébolyult szelek cibálták a fákat. Valentin kabátot húzott, s elindult az állomás felé, hogy megtudja, hogy járnak a vonatok hazafelé.

Most más szemmel látott mindent. A tavat, a padokat, a távoli hegyek mesés csúcsait. Mintha üvegbura venné körül, melytől megfoghatatlan távolságba került a város közvetlensége, amit annyira megszeretett.

Az úton most nem köszönt rá senki, arcára volt írva a mérhetetlen düh és indulat. Ha most kerülne elé az a férfi, aki szemével kettészúrja a tekintetét, most biztosan belekötne, és végre jól összevernék egymást.

65