Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinston rugói

Valentin visszajárt a pizzéria környékére, hátha megfigyelhet egy apróságot, ami közelebb viszi a megoldáshoz. Újra látta a fehér hajú, kék homlokú pincérnőt, ahogy gyermeki mozdulattal egyensúlyoz tizenhét poharat. Először arra gondolt, a pincérnőre oszthatná a mesélő szerepét, aki beszámol a mészárlásról. De miért pont ő? Mit tudhat, amit más nem? Arcán puha és sima volt a bőr, Valentin szerette volna megérinteni. Kapna is a tálcával két nyaklevest.

Az idő kiválóan alkalmasnak bizonyult hosszabb sétákra, csakhogy Valentint a hosszú és monoton séták eltompították és elálmosították. Mégse tudott ellenállni, órákat gyalogolt a vízparton, hosszú ösvényeket járt be, s úgy tett, mintha gondolkodna.

A víz finom illata aztán teljesen elhódította.

A délutáni fényben fiatalok ültek a zöldben, körülöttük pompás virágok, sört ittak vagy vízipipáztak. Valentin lehúzta vékony pulóverjét, a társaság szélére telepedett a fűbe. Fejét föltámasztotta az összehajtott pulóverrel, s szemben a nappal perceken belül elaludt.

Az idő csak szállt, mintha nem is lenne.

Mikor fölébredt, a nap már nem volt az égen, szájában savanyú ízek keveredtek. A fűben sötét alakok ülték körül, nem látta az arcukat, de biztos volt benne, hogy senki nem figyel rá.

Fölállt, fölhúzta a pulóvert, kikószált a szemétdombból, amit a fiatalok hagytak maguk után. Megállt, visszanézett. Micsoda csend van itt a parkban, gondolta, mintha törvény mondaná ki.

Ahogy elhagyta a tó partját, s a kaptatónak nekivágva a Bergstrasse 18. felé tartott, ébredése pillanatát idézte vissza, melyben furcsán és félkészen hagyott ott egy épülő álmot.

Almában felesége volt, úgy rémlett, szép és idősödő úriasszony, csakhogy folyton kiszámíthatatlanságával fenyegette. A házból, ahol éltek, a hatalmas nappalira emlékezett, az ablakon súlyos függönyök lógtak, a levegő egyenletesen meleg és illatos volt. Úgy rémlett, nagyon szereti ezt az asszonyt, mintha egészen régről ismerné, mintha hosszú ideje már az ő szerelmében és bódulatában élne. S akkor egy napon futár állított be. Ott állt a nappali ajtajában, s egy levél kíséretében virágcsokrot hozott. A futár fiatal volt, jóképű, Valentinnek az volt az érzése, hogy a fiú a küldemény föladója és kézbesítője is. A szemében ismerős fény villant az asszony felé, aki kesztyűjével megsimogatta az állát. A fiú nem volt hajlandó búcsúzni, várt. Valentin maga nyitott ajtót neki, most már igazán elmehet. Pénzt nyomott a kezébe és kituszkolta. A csokor illata szállt a levegőben, az asszony vázába helyezte, elolvasta a levelet, letette az asztalra, majd kisétált a nappaliból. Valentin nem értette, miért hagyja előtte nyitva a bizalmas levelet, hiszen nyilvánvaló, férfi küldte, a hódolója. Valentin zavarodottan az asztalhoz lépett, reszketve olvasta a levelet. Aztán feszültsége mintha ájulásba menne át, gyorsan leült egy székre. A levélnek minden mondta ismerős volt. Az udvariasság formája, a jellegzetesen érzelgős szavak használata, melyeket szerelmi mámorában ő is képtelen volt kiirtani a leveleiből. Minden jel arra mutatott, hogy ezt a levelet ő maga írta legnagyobb odaadásában a feleségének. Az asszony belépett a nappaliba,

61