Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinston rugói

de már nem tudtak egymáshoz szólni. Valentin még sokáig érezte közelségét, de azt is, hogy egyedül képtelen boldoggá tenni ezt az asszonyt, s a legrosz- szabb esetben is meg kell kettőződnie, hogy önmagával rivalizálva egyre őrültebb módon keresse az asszony kegyeit.

Valentin feneke alatt recsegtek a karszék rugói. Alma melegen vibrált az ujjai- ban, talán hasznára lehet belőle valami. Vagy az álom szimbolikája. Élőbbnek és közelibbnek érezte magához ezt az asszonyt, mint bárkit, akit megismert itt. De hát ki ez az asszony, akiért önmagával verseng? És ha csak önmagával, akkor valójában nincs is ellenfele? Lehet, hogy az asszony a regény, gondolta Valentin. Ám ha ez így van, akkor az a megkettőzött valaki sem én vagyok. De nem ám. Az a férfi, aki az asszonyért küzd, önmagát is felülmúlva, nem lehet más, mint regényem hőse, az elbeszélő. Pontosan úgy ül a székben, mint én, recsegnek alatta a rugók, motívumok pörögnek a fejében, s egy váratlanul jött homályos ösztöndíjjal igyekszik kivívni a regény kegyeit.

Valentin hátradőlt a karszékben, a rugók ellenállhatatlanul ropogtak alatta. Összeállt a kép. Ha a továbbiakban Malbumnak regényről beszél, pontosan tudni fogja, mit ért alatta.

Egy aprósággal azonban még nem volt tisztában. Mennyire vegye magáról a mintát, vagy mennyire távolítsa el a figurát. Minél messzebb, hallotta hirtelen. Semmiképpen se legyen magyar, az nagyon speciális, senki nem érti majd, mi körül topognak abban a kis országban, melyet Európa egyik legkorruptabb politikusi gárdája tart irányítása alatt. Sőt, erről ne is essék szó, ha lehet. Szóljon csak az irodalomról, a megismerésről, a keresésről, Hutchinson vágyakozásairól.

Valentint rabul ejtette ez a hirtelen jött név, Hutchinson. De a vágyakozás nem jó. Mindegy, ez most lényegtelen, majd kitalálunk valamit. Vagyunk már néhá- nyan, akik ezt a regényt írjuk!

Valentin átolvasta a leírást, aprókat javított rajta, aztán lezárta a gépet, fölbontott egy üveg bort. Elfordította a karszéket az asztaltól, szembe az utcával, a tóra nyíló ablakkal, lábát az ágyra dobta, s öntött egy pohárral.

Hosszú napokra elegendő anyagot jegyzett föl a laptopba, s hogy irányuk helyességét ellenőrizze, napokig nem nyitotta föl a gépet.

Hosszú sétákat tett újra a parton, nagyokat vacsorázott, múzeumokat, tárlatokat látogatott, hátha ráakad valami érdekességre. A festmények, rajzok és karcolatok mind öncélúnak tűntek, Valentin képtelen volt elhagyni saját gondolatait, és megérteni, miről beszélnek a többiek. Szótár segítségével elolvasta Windmühle történetét, értesült a tó okozta árvízről, mely az óváros egy részét elpusztította, s általa új város keletkezett. Azt már biztosan látta, hogy regényében nincs helye a helytörténetnek, hiszen semmilyen közvetlen befolyásuk nincs a jelen történéseire.

Egyik parti sétáján fiatal rendőrnő állította meg Valentint, hegyes szögben széttárta karját és fejét enyhén ingatta.- Nem mehetek tovább? Azt jelzi? - csodálkozott Valentin.

62