Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinston rugói
Valentin megfordult, az állomás épülete fölött megpillantotta a partról mindig látszó havas csúcsot, melyen tévéantenna bóbitája állt hegyesen. Balról havas csúcs, jobbról békés szeméttelep. Szomorúság és vágyakozás töltötte el, lábai képesek lettek volna gyökeret verni a betonba, csak hogy itt maradhasson örökre, ne kelljen neki visszamenni, arra a békétlen szeméttelepre. Sovány, magas, fekete öltönyös férfi szállt ki a sportkocsiból, megigazította nyakkendőjét, irattáskáját keskeny asztalkára helyezte, majd kisebb adagokban irdatlan mennyiségű papírt szedett belőle elő. Némelyikbe belelapozott, elgondolkodott rajta, s csak aztán nyomta az iratmegsemmisítő kései közé. író, gondolta Valentin, a helyi író, akit majd ötven, száz év múlva ismernek meg a most felnövő gyerekek gyerekei. Feltéve, ha nem semmisít meg mindent. Arrébb terhes, barna bőrű arab nő állt a konténer földjében, bokáig humuszban. Fehér csadorján vakító nap játszott, apró cserepekbe töltötte a földet. Fekete, fehér és terhes. Gyönyörű, gondolta Valentin, zsebeiben kutatott, hogy följegyezze, de egy darab papír nem sok, annyi sem volt nála. Méterekkel följebb néger férfi énekelt a telep kék egyenruhájában. Egyik fülében szólt a zene, sötét szemébe piros kötött sapkát húzott, és nem folyt róla a víz. Mozdulataival játszott, dobálta jobbra-balra a különböző vastagságú papírkartonokat. Valentin egy darabka papír, a legapróbb szemét nélkül elindult a telep belsejébe. Széles, nyitott ajtó mögött boltot talált, ahová megunt, elhasznált tárgyaikat hozták be, s ahonnan a szegényebbje fillérekért vásárolt magának „újat". Az emeleten temérdek könyv, nyomatok, képeslapok. A levegő ugyan nem volt friss, de hát milyen is legyen, ami a múltból származik. Lenézett a pincébe, ahol az erős dohszag megköhögtette. Lent festmények, bútorok sorakoztak, kivénhedt golfütők és szánkók, lemezek, kazetták és cédék. Valentin kifelé tartott, mikor megállt egy festmény előtt. A képen nem volt más, mint résnyire nyitott ajtó. Barna és zöld olajfesték, az ajtó rése mögött vékony fénycsík, beljebb fekete. Nekem hagyták nyitva, gondolta, be kéne lépnem rajta. A pincében csend volt, senki nem figyelt rá. Egy lépés, és odaát vagyok. Az ajtó fénycsíkja még retináján ült, mikor a pince vasajtaján át kilépett a fényre. Az arab nő lecsukta kocsija csomagtartóját, a néger férfi hastáncot járt a széles kertésznadrág alatt. Az író most hajtott ki a szeméttelep bejáratán, balra fordult, de jobbra tette ki az indexet. A nyugalom egyenesen a napból sugárzott, elképzelhetetlennek tűnt, hogy itt bárki is géppisztolyt ragadjon a sérelmei miatt. VIII. fejezet „Már azt hittem, elfelejtettél", olvasta egy reggel Ben levelét Valentin. Megnézte az időpontot, éjfél előtt tíz perccel küldte. „Nehéz elképzelnem a helyzeted, főleg a nagyon magas hegyeket - írta Ben. - Itthon azóta nem történt semmi, nagyjából minden olyan, mint régen. 54
