Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Nagy Gábor: Buda Ferenc-torzó könyvekkel
Bartók zenéjéből ismert gondolati és formai szintézist. A nemzet történelmi múltja mint a jelen társadalmi folyamatainak örök mércéje kapcsolódik a Buda-vers szociologikus látásmódjához, mely elsősorban a falusi, tanyasi ember életéről, közérzetéről - minden korok alulsó Magyarországáról nyújt képet. Ehhez a „környezettudatos" (talán akkor inkább már „természettudatos") szemlélet úgy kapcsolódik szervesen, hogy múlt és jelen dimenziójához a harmadikat, a jövőt is odakapcsolja. Ugyanakkor a katasztrofista nézőpontból láttatott ember nem elszigetelt pusztító lény, felelőtlenségének lenyomatai ott vannak a társadalom életében is, így e dimenzióban logikusan és hatásosan forrasztja egybe Buda a társadalom- és „természet"- (pontosabban: „ember"-) kritikát, azaz nem valamiféle fölöttünk rendelkező ismeretlen hatalom, tőlünk független szörny veszélyezteti Földünket (mint az atomkor katasztrofista verseiben gyakran), hanem ugyanaz az ember, aki a társadalom ügyeit is tékozló despota módjára intézi. S ez az a pont, ahol a „környezettudatos" vagy katasztrofista Buda Ferenc különbözik a nyugat-európai költőktől. Jellegzetesen „magyaros" szemléletmód ez, azaz olyan gondolkodói világlátás, amely Budát úgy kapcsolja az európai líra áramába, hogy azt eredeti saját iránnyal és lendülettel gazdagítja. (S magam is szívesebben tekintem ezt az európaiság mércéjének, semmint a teljes belesimulást, mondjanak bármit is a magyar írástudókból Frankfurtban sztárt csináló korifeusok. Magyar európaiként ott lenni Európában: ezt tudná - másoké mellett - Buda Ferenc költészete, ha a Magyarokat Kultúreurópaivá Alakító felelős intézmény módot adna erre.) Ráadásul Buda költészete a hatalom természetrajzát adva is szervesen gyökerezik az európai hagyományban. Csakhogy nála nem a szuverén individuum áll szemben valamiféle titokzatos (nehezen ellenőrizhető), óriási (egészében átláthatatlan) hatalommal - a nyugat-európai képletre ez jellemző hanem a mindig a kiszolgáltatott vesztes szerepére ítélt alulsó Magyarország nemzeti közössége a politikai és geopolitikai értelemben is nyomasztó túlsúllyal bíró szocialista, majd a rendszerváltozás után látványosan átvedlő, ám értékrendszerét tekintve alapjaiban változatlan, hatalomgyakorlási módját tekintve ma is gyakran nemzetellenes, despotikus, környezettudatosság szempontjából különösen felelőtlen politikai elittel. 2. Zárka-versek A nonkonformizmus, a hatalom fricskázása, a bíráló attitűd már a fiatal költőre jellemző volt. Az első Buda Ferenc-versekben dacos, szembeszegülő költői személyiség képződik meg. A szembeszegülést az alulról jöttség, a hányatott sors tudatosítása váltotta ki. A korai versek példázatosan artikulálják e sorsot: „Nagyapámat sose láttam, / megelőzött a halálban" (Nagyapám); „Pincelépcsőn tanultam meg járni"; „Csetledeztem, botladoztam félve, m / s négykézláb, de fölmásztam a fényre" (Pincelépcső); „Sártengerben porfolyókon / jártam" (Sártengerben). A szembeszegülést még nem férfias magabiztossággal - kamaszos daccal fogalmazza meg: „Váljék teste puha röggé, / pihenjen és porladozzék / mindörökké" - távolítja el magától nagyapja halálát (Nagyapám); „Higgyétek el, nem vagyok akárki" - kezdi a Pincelépcsőt; „szárnyat kötve két kezemre / kiszállok a végtelenbe" - zárul a Sártengerben. A költő pályakezdése a korabeli kritika számára e korai versek és a Füvek példája (1963) verseihez volt köthető, s csak az 1991-es év (Csöndország című negyedik verseskötete) hozta meg a lehetőséget, hogy a korai Buda-lírát a maga valójában ismerhessük meg. A maga helyén, az életmű nyitányaként a Hatalmam: nyugalom 1992-es gyűjteményes kötet tudja csak elhelyezni a feledés zsákjából szegként kibújó verseket. A most megjelent legújabb Buda-kötet, Az én ötvenhatom alcímmel, méltó emléket állít az egykor asztalfiókba 30
