Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Nagy Gábor: Buda Ferenc-torzó könyvekkel

száműzetett pályakezdésnek. A Túl a falon azonban több dokumentumnál, emlékműnél: egyrészt az akkori líra köznyelvétől jórészt elütő (s pályakezdő által írott!) versek feltehetőleg önmagukban is figyelmet kelthettek volna egy más világ (értsd: másik rendszer) ötvenes-hatvanas éveinek fordulóján, másrészt a költői pálya későbbi alakulása szempontjából ma is orientáló jellegű e kötet. Az 1956-os forradalom utáni megtorlás - kevésbé emlegetett - áldozata Buda Ferenc, a szó szoros értelmében is, hisz - három verséért- börtönbe csukták, s egész költészetét illetően is, mivel több tucatnyi verse majd negyven évnyi hallgatásra ítéltetett, s ki tudja, miként alakult volna e pálya és hatástörténete, ha igazi indulása a maga idejében történhetett volna meg.

A számtalan kritikus felfedte s maga Buda Ferenc által, interjúkban vállalt hagyomány is differenciáltabban lett volna megítélhető. A napvilágra nem került pályakezdés, az- egyik interjúja tanúsága szerint - vécé- és cigarettapapírra lejegyzett vagy fejben őrzött börtönversek még, értelemszerűen, semmit sem mutatnak Nagy László hatásából, sőt a nyilvánvaló - s több kortárs, legmarkánsabban Ratkó József pályakezdését meghatározó- József Attila-hatás mellett a tárgyiasabb versbeszéd Szabó Lőrinc vagy Illyés Gyula mintaadására enged következtetni. S a kötet nem egy versénél félretehetjük a szövegeket mentegető szempontokat (pályakezdő költő, ötven évvel ezelőtti versízlés).

E versek egyik nagy erénye a visszafogott indulatból erőt merítő szentenciózus számvetés, a költői alaphelyzet józan felméréséből eredő tárgyilagosság, a rezignáción felülkerekedő életbizalom, az alapvető emberi értékek győzedelmébe vetett szilárd hit.

Az illyési aforisztikus gondolatmenet kiváló példája a Kihűl, amely a dáridózó hatalom metaforikus képéhez illeszti a - távoli jövőig lendülő - poént:

Kihűl a széttiport tüzek rakása, bosszú vizel az elhagyott parázsra, s lehányja részegen magát a Rend.

Ám végül majd az inga visszaleng.

A Törtkarúban a költő minden erőszakos hatalom iránti megvetése (és félelme) sűrűsödik a felsorolásba: „kámzsa, kereszt, kakastoll, / csillag vagy iker S betű / egyként hallgasst parancsol". Újra és újra megfogalmazza azonban az egyén hajlíthatatlanságának, belső sérthetetlenségének gondolatát is: „Verhetnek, mint vasat, / más színre mégse váltok: / őrzöm a parazsat / és mérem a világot." (Tűnődöm); „Kopóid kitagadtak, / börtönt adtál fiadnak, / mégis - vaskulcs a zárban - / én itt is / a szívedhez találtam / és talpraálltam, ó, hazám." (Töredékek); „S bár sajgó talppal, kiszáradt torokkal / vonszolódom a fölvérzett utón, / kitartok végig, bárhová vezessen, / ha bárányomat így kell megkeresnem" (Falak könyve).

Mindeközben tisztában van a lehetőségek korlátáival. A Falak könyve szonettciklus verseiben a bezártság és kiszolgáltatottság élménye nem párosul rezignációval, tehetetlen beletörődéssel: a léthelyzetre vonatkozó reflexiók mindig túlmutatnak a börtön falain. E versek a petrarcai szonett egy tömbbe szedésének és a keresetlen, tompa asszonáncok- nak a szürke egyszerűségével is a lírai alany léthelyzetének lefokozottságát fejezik ki. Az e léthelyzetre adott költői reakció is letisztult, mentes minden pátosztól. A „büntetett előéletű" örök bélyegével is bízik az idő igazságszolgáltatásában, a természet eredendő igazságosságában: „De hát sebaj, a búza majd kinő, / s asztalhoz ül az ítélő idő / a földgolyónyi tárgyalóteremben." A megaláztatottság léthelyzetében - „ürülékemmel egyszintre aláztak / e szennyvízlelkű névleg-emberek" - csak akkor maradhat ép és tiszta a lélek, ha a legelemibb késztetést, a bosszúvágyat is elűzi magától: „higgadok: számoljanak csak mások, / nem dol31