Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Egyetlen felesleges szó se (Buda Ferenc verseit olvasva)

teményéből is ősi ritmusok dobolnak elő, bár ennek a versnek a hangszerelése teljesen más, sámándal helyett inkább nagyzenekari partitúra, amelynek olvasása során a teljes szavalókórust halljuk. Az ilyen partitúrának a megszólaltatása a legtöbb, amit költő megtehet. Az ismétlődés alakzatai között kiemelt helyen áll Buda költészetében a szintagmák, szókapcsolatok ismétlése. Buda Ferenc nem refrénben gondolkodik - bár például a Két kazak népdalban természetszerűen használja a strófavégi ismétlést -, hanem sokkal bonyolultabb ritmusképlet alapján helyezi el az ismétlődő szókapcsolatokat, amivel hangsúlyos nyomatékosító hatást visz át a befogadóra, mintha a vers ritmusát visszhangzó rezonátordoboza nyerne még mélyebb regisztert ezeknek az ismétlődéseknek köszönhetően, amihez hozzájárul a hangsúlyos dikció, a fokozás, a felsorolás, a kérdés, a felkiáltás retorikai alakzata. Ebből a ritmusba ágyazottságból eredően különös, hogy milyen mesterien szólaltatja meg a haiku-formát: a megnevezhetetlen abszolút szubjektumot megszólaltató, számunkra, életmódunktól, filozófiánktól annyira távol álló költői alakzatot, amire egyéb magyarázatot nem tudok, mint azt, hogy Buda Ferenc természet- és létfilozófiája túllépett a vallási kötöttségeken, eljutott a hithez, ami valami egyetemességet szeretne látni a világ partikuláris, semmis dolgaiban. Ehhez mindenképpen hozzájárulhatott a közép-ázsiai, a török népekkel való szellemi ismerkedése, de bizonyára nagy tévedés lenne ennek a kapcsolatnak tulajdonítani a haikuban való otthonosságát. Ugyanakkor a limerik se idegen tőle, pedig ez az angol versforma (limerick) már majdnem annyira ellentéte a haikunak, hogy akár a negatívjaként is jelölhetnénk, persze egymáshoz semmi közük. Alanyiság, bölcselet, létfaggató kételyek, nyelvi játékosság, kísérletező poézis, mind-mind egyben jelentkezik Buda Ferencnél, aki addig viszi a játékosságot, hogy anagrammákat is sorjáz, persze ilyenkor se a fonémákkal vagy grafémákkal való öncélú játék ösztönzi, hanem a homo poeticus és a homo morális kiegyensúlyozottsága nyomán összefonódó erkölcsi fölháborodása és indulata. A Politika két anagrammája nála: „Aki lop: ti", és „Piti akol", a Privatizációé: „Tó, víz, cári pia...", és „Ó, tíz pici árva!", a legszebb pedig talán a Lendületben az ország anagrammája: „Ege: lenn. Űz, mert dobál. / Az dorgál - te ülsz benne."

Az 1973-as esztendő újra az egzisztenciális veszélyeztetettség idejeként járja át a verseket, amelyek hol a globális pusztulás képét hívják elő, hol az emberi erő hitványságára és a szervek pusztulékonyságára mutatnak rá, majd a társ- és önféltés szólamain felülemelkedve az Urat szólítják meg. Nem a klasszikus értelemben vett istenes versek ezek, hanem annak a kételynek és tagadásnak a megfogalmazásai, hogy létezik-e gondviselés. Egy olyan ember megnyilatkozásai, aki fölismerte a maga (az ember) semmis mivoltát, és képtelen elhinni, hogy ne lenne valami fölötte álló szervezettség, amely összetartja a tömérdek semmisséget. Ennek a kozmikus magánynak a félelme ver gyökeret a magasan ívelő Tanya-hazám című költeményében, ami egy újabb számvetés, versben, amelyben hol játékos tipográfiával, hol komor sortömbökkel megjelenítve, hosszan kitartott, magas érzelmi regiszterű hangon faggatja magát a választott létmódjáról, a paraszti világról, múltról, jelenről, jövőről. A későbbi Árvaföld mintha a Tanya-hazám újraéneklése lenne, csak oldottabb ritmusban, még jobban megtisztítva, arányosan verselve a létbehelye- zettség, létbevetettség kérdéseiről, és ezt a sort zárja az ugyancsak kérdésektől zsúfolt, Himnusz haza című költeménye. Zárja-e? Aligha. A Rigmusok a századra, századvégre című költemény címével jelzi (ha mindent elhiszünk a költőknek, de ez esetben feltétlenül hitelt adhatunk a címnek) keletkezésének idejét, majd egy lendületes vers következik a cím után, egy sziporkázó körkép, költői és emberi (a kettő között ez esetben fogalmazási, nem pedig fajsúlyi eltérésre gondolván teszek különbséget) kérdések és a korban felsejlő dilemmák felező nyolcasokban dobbantva robognak végig a sorokon, felveszik azt a rakétázó tempót, amiről a vers szavai is beszélnek, így sziporkázó egységbe illeszkedik a költői indulat, a kirobbanó gondolat, a nyomatékos ritmus és a pergő rím. Erre már

26