Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Egyetlen felesleges szó se (Buda Ferenc verseit olvasva)

a szél, a csillagverő, porszemeket petéző,

kibontotta a tüzeket, a lobogó harag

pillanat-piros lángja kibomlott,

és én hurcoltam magamban jódarabon

az akkor szerzett sebeket, nyavalyákat,

majd néma kövek lettek a társaim, kutyák, verebek

és lágy pillantású lovak.

Ifjúságom is félig befedve már aranyszeplős, rothadó levelekkel.

Hogy is láthatnék villámló szavakhoz megszabdalt tekintetemmel?"

A versekből egyre inkább fogynak a csillagok - a korai költemények reflektált szava úgy terebélyesedik el bennük a nyugalom, s a természet már nemcsak a fenyegető erők testet öltő megjelenése, hanem példaadó és csodálatra méltó lételem, amelynek megpillantásához egy-egy vers nyit utat: „Éled a tél-tarka mező, e penészes Jézus-arc, / hórongyai alól ütköznek zöld szakálltüskék: / végtelen vetés-sorok," (Sújtok tavaszi ággal). Aztán, mintha valóban az életutat követné a versek sora, a falu válik a költő egyszerre látomásos és valós témájává, a természet képei szociográfiai tartalmakkal töltődnek föl. Huszonnyolc éves ekkor a költő, a versében a korábban frekventált csillagok szó helyére a kutya helyettesítődik be, amit még akkor is villanyéllel üt gazdája, ha éppen tolvajt riaszt el csa- holásával, s ebből a kutyából lesz egyedüli társa, akivel megosztja lakásának magányát. Harmincesztendős, amikor a „csillag" újra megjelenik a versében, ekkor azonban már nem a forradalom, az ifjúi tűz vagy a távolra vágyakozás metaforájaként, hanem - érdekes módon - a végzet, a pusztulástudat „kurta szigony"-aként értelmezhetően.

A következő nagy életösszegző vers a Szólaljatok, kezdetű vagy című (a vessző is a címhez tartozik) költemény, amely már nem említi a börtönt, de újra problematizálja a haza, majd az otthon kérdés- és témakörét, miközben számot ad az addigi élete (28 év) megpróbáltatásairól. Ugyancsak hasonló elszámolást végez a Lennék kisgyermek című versében, ahol a komorság inkább a hangulatban, mint a képekben jelenik meg, a múlttal való elszámolás lezárult, a megpihenés, a játék, az önfeledt felszabadultság idejének kellene következnie, de hiába óhaj, hiába fohász, a költő keze nem áll játékra, a vér metrumot, a szív ritmust diktál, a megpihenés nyugalmát földörömböli a tenniakarás heve. Tényleges felszabadultsággal szinte csupán a gyermekversek között találkozunk.

A legnagyobb sodrású versek egyike Az elesett katonák emlékére, páratlan megjelenítő erővel idézi meg a hadba vonulók vonatát, az elhagyott otthonokat és a hozzátartozókat, a föláldozottság tudatának komor, súlyos képeit. A vers ritmusát a „parancsra új parancs, szabályra új szabály" - sor újbóli és újbóli ismétlése teszi lüktetővé, egyetlen dobogásban összesítve idézi meg a mozdony dohogását, a vaskerekek kattogását a síneken, a vagonok mellett elsuhanni tűnő fák villanásait, a menetelés ütemességét és az ágyúdörgés kíméletlen moraját, majd egy hosszan alliteráló sor (vakok vigyáznak, vakoknak vak vezető / vezérelnek) dobpergéses staccatója a golyózápor, a pergőtűz rettenetét vetíti rá a kiszámított ritmusú menetelésre, hogy - zenei kompozícióként - a vers decrescendóval végül a csend némaságába halkuljon. Buda Ferenc költészetén tanítani lehetne, hogy a gondolatot, a mondatot a folyamatos ismétlődések sorozatossága teszi verssé. Nála az ütem mindig feszesen dobban, hol dalszerű hetykeséggel, hol balladás szünetekkel, hol vizuális, tipográfiai nyomatékosítással is kiemelve, de minduntalan lüktet a szöveg, még az Ady Endre halálának ötvenedik évfordulójára írt, vagy a Kincseket őrzök című prózaversében is, akárcsak a futurista tipográfiát és energiákat idéző Roham című köl25