Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Egyetlen felesleges szó se (Buda Ferenc verseit olvasva)

a derékba tört jövő és a szakmai továbblépés ellehetetlenülésének bizonyosságánál, és az ország (a haza!) elhagyásának felsejlő lehetőségénél. A „fiaim a szavak" elhivatottsága nyújt kapaszkodót a feje tetejére állt világban, amelyben az erkölcs is visszájára fordult: „de élni akarok / és megmaradni jónak. / Bár meg is halhatok / épp ebből kifolyólag." (Nőttem). A börtönben született versek memorizálása lehetett Buda Ferenc számára a szellemet fenntartó erő, a napi erkölcsi tisztálkodás, és ez a mentálhigiénés cselekedet eredményezhette Polonius mondatának (Shakespeare Hamletjéből) ma posztmodern csalafintaságnak tűnő, ellenkező előjelűvé fordítását: „Őrült rendszer, de van benne - beszéd!”

A több kisebb, illetve töredékben maradt alkotás mellett megszületett a nagy börtönvers, a Falak könyve, ami a huszonegy éves, az „államrend elleni bujtogatásért" börtönbe zárt fiatalember „semmim sincsen, mégis csak veszíthetek" tapasztalatában összegzett megaláztatásának hevületéből fakadó negatív hősköltemény, abban az értelemben, hogy a vers a hősköltemények negatív lenyomata. A legkomorabb képeket, a halottak kérlelhetetlen, igazságukat némán követelő vonulását rémületes látomásba transzponáló filmként megjelenítő verse a Könyörgés, az emelkedett indulattal, lázhoz közeli hevülettel kiejtett mondatok varázslatos orkesztrálása.

Az életmű eddig nyomtatásba került részének jelentős szeletét képezik az önmeghatározó versek, amelyek az identitáskeresés hol blaszfém, hol fennkölt megszólalásában tárgyiasulnak („Nem voltam én hős csak hülye / más bolondok hegedűje"; „meztelen csiga vagyok, / szarvaim a csillagok"; „s én terpesztett lábbal állok a vizek fölött"; „s elcsorog vízen hagyott nyomom, / mert én vagyok a napfény"; „Egyetlen sebezhető pont vagyok, / a világ közepe"; „Ember vagyok, emberhez van közöm, / s földi füvekben megtörülközöm"; „Nem vagyok senki rabja, / csak önmagam darabja"; „felfelé gördülő kő vagyok"), ugyanakkor az önmeghatározás kizárásos formájával is találkozhatunk („pap nem vagyok"), és megjelenik az identitás jövőbe vetített képe is („Legyek megszólaló kő, eleven emlékezet"). Az öndefiníciók sora a világba vetett ember természetes reakciójának kivetülése, annak a felismerésnek a folyománya, hogy olyasmi is megtörténhet, aminek nem lenne szabad megtörténnie, hogy a megannyi társ mellett teljesen magányos az egyén, olyannyira egyedül van, hogy gondviselésre se számíthat, hogy léte a világ számára teljesen közömbös, és el, egészen a legvégsőkig, ez a megvilágosodás annak a tudatosulását eredményezi, hogy ember fölött nincs gondviselés, a világ számára teljesen érdektelen, él-e, hal-e. Magányos. Teljesen egyedül van az iránta közömbös környezetben. Ez a hideg iszonyat, az ésszerűség és a megmagyarázhatóság elveszítése nyomán föllépő kozmikus rettenet és spirituális rettegés egyenes úton vezet a Semmi, az egyszerre fenyegető és csábító Nihil vonzásköréig, ami a versre is rávetül: „Nincs fölöttem hatalom, / mert keresztülnéztem a csontjain, / és megláttam a semmit. /[...] Bordáim boltívei közé zártam az orgonahangú istent, / szabad vagyok." (Egyetlen...); „s húshagyó kedden / mi leszünk ketten: / én meg a semmi. / így vagyok hitetlen." (A szentlelkeknek). A világba vetettség nyomán támadó rettenet hátborzongató, apokaliptikus képekben vetül ki, amelyekben a szél eloldozza „a messziségek ördögi merevítőköteleit", elszabadulnak „a vihar veszett csődörei", amivel szemben a „leszegett nyakú konokság visz előre", és az éjszakai viharban kedveséhez/megnyugvásához indult költő a „felfelé gördülő kő" metaforájába keményedik.

A magára maradt, a gondviselés metafizikai reményét is elveszítő embernek valamibe kapaszkodnia kell. Buda Ferenc esetében, miként az előzőkből kiviláglik, ezt a kapaszkodót elsősorban önmaga jelenti, utána a szerelem, harmadikként pedig a természet. A költészet szívesen tematizálja a természetet, újabban különösen a kertet, ami fraktál- jellegénél, vagyis annak a képességénél fogva, hogy minden apró részlete megjeleníti az egészet, bekerítettségével, vagyis elkülönülésével, állandó gondozásával, vagy éppen vad burjánzásával a költészet önmetaforájává lett. Buda Ferenc nem épít mítoszt a magánbi23