Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Egyetlen felesleges szó se (Buda Ferenc verseit olvasva)
Vagyis a betű. Olvasott versekről lesz szó ugyanis a folytatásban. Buda Ferenc 1955 és 2005 között írt verseit olvastam, olvashattam a közelmúltban, ráadásul feltehetően többé-kevésbé pontos időrendi sorrendbe szedve őket, így a gyűjtemény teljessége és kronológiája (bár a versek csak ritka esetben árulkodnak születésük idejéről, és keltezést is elvétve tartalmaznak) eleve megadta az életmű eddigi tömbjének épülését nyomon követő olvasat lehetőséget. Ha másért nem, azért fontos az ilyen lineáris olvasás, hogy a magunk mércéjét összevethessük a költőével, kíváncsian figyelhessük, amit évek, évtizedek után is érvényesnek ítélünk egy versben, az folytonosságot képezve áthelyeződik-e a későbbiekre, illetve a költői pálya különböző szakaszaiban tapasztalható-e az újdonsággal való kacérkodás, a korábbiak elvetése, netán tagadása, hogyan működnek a módosulások, miként alakul a költő esztétikai szemlélete, változik-e világképe, megtisztul-e verse a felesleges tehertől, ha volt ilyen, és magunkat szondázva füleljünk, mennyire érintenek meg a különböző időszakokban keletkezett alkotások. Előre kell bocsátanom, Buda Ferenc fél évszázadon átívelő eddigi alkotói műve engem- a hosszabb elhallgatások nyomán, és a végleges elhallgatás fenyegető kísértése ellenére- a folytonosságról, az eleve működő tehetség pazar ívéről, az önmérséklet és a konok indulat szépséges találkozásáról, a sallangmentes költői retorikáról, a kortársak körében is jelen lévő eredeti képalkotásról, a költői beszéd sallangmentességéről győz meg, a versekben - miként Buda Ferenc jó tanítója, Kiss Tamás magyarázta - egyetlen felesleges szó sincs, nem lehet benne. Ellenben minden, ami ahhoz szükséges, hogy verssé váljon a gondolat, bennük van. Ez persze így butaságnak tűnik: a vers nem attól válik verssé, hogy valami benne van-e (persze a ritmikus ismétlődések sorozatát valami kötelező minimumnak is tekinthetjük), és nem azért lesz valami más, mert valami hiányzik belőle (noha például a versírás szándéka nélkül nem feltétlenül születik költemény) - arról van inkább szó, hogy az élmény, a szándék és a nyelvi tehetség olyan intenzitással követel formát magának, amiből csupán vers születhet, amennyiben kifejezetten a magas érzelmi hőfokú lírára gondolunk. Amint tovább ássuk magunkat a témába, kiderül, hogy nem is igazán tudjuk általános érvénnyel meghatározni a vers lényegiségét. „A szemünk gyorsan megmondja, mi a vers. Ha egy oldalon a nyomtatott szöveg körül sok a fehér felület, akkor biztos verssel van dolgunk." Ez a nyomtatási anomáliára építő definíció nem egy középiskolás dolgozatából származik, hanem a költészettudományban igencsak bennfentes Wolfgang Kayser Kleine deutsche Versschule című művéből, ahol a szerző ehhez még hozzáteszi: „De a versek nem egy szép nyomtatási képként, a szem által, hanem hatásos hangzásukkal, a fül által akarnak hozzáférhetők lenni." A tipológiai és akusztikai megközelítés eme általánosításait némileg kihegyezi Dieter Lamping definíciója, amely a hangzásanomáliát teszi meg választóvonalként a líra és más műnemek közé: „Versbeszédnek nevezhető minden olyan beszéd, amely szegmentáltságának különös voltán keresztül, ritmikusságával tér el a normál nyelvi beszédtől. Ennek a szegmentáltságnak a szünetek beiktatása az alapja, amit a próza mondatritmusa és elsősorban: a szintaktikai szegmentáltság nem követel meg. A két egymást követő szünet közötti szegmenst versnek nevezzük." Gadamer is elvonatkoztatja a vers írás- és nyomtatásképét a költészet akusztikus megképződésétől, és ez utóbbit teszi meg a vers lételemévé: „A hangzás és értelem lebegő viszonyába, amely a költeményt létrehozza, nem tolakodhat be egyenrangú partnerként az írásjel. Amit az olvasó belső füllel nem tud meghallani, ami nem képes a költemény hangzásának és értelmének ritmikus tagoltságát szolgálni, annak tulajdonképpen nincsen poétikai léte." Forgathatjuk, csavarhatjuk, újra és újra definiálhatjuk, a vers mibenlétének kulcsa valahol a vers ritmikus tagoltságában rejlik, amit akár akusztikusán (fónikusan), akár vizuálisan (grafémák közbeiktatásával) érzékel a befogadó. A vers persze az évezredes fejlődése, alakulása nyomán más akar lenni, mint ahogy a regény is más akar lenni, mint amilyen 20
