Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Egyetlen felesleges szó se (Buda Ferenc verseit olvasva)
egy évszázaddal ezelőtt volt, attól is, mint amilyen huszonöt évvel ezelőtt volt, és ugyanúgy, mint ahogy az elbeszélés és a dráma is más akar lenni, mint ami volt. Csakhogy, amíg például a regény képes meggyőzni arról, hogy akkor is regény marad, ha az egész helyett a részletet mutatja, ha belső világa nem konstruálódik, hanem dekonstruálódik, ha illúzió helyett dezillúziót kelt, ha a különböző látószögek által meghatározott világképét nem a nagyepika, hanem a napló, a levél, az emlékirat, a feljegyzés eszközeivel jeleníti meg, addig a vers esetében megbocsáthatatlannak tűnik a lényegétől, a költészettől való elszakadási szándéka. A korokon átívelő tapasztalat ugyanis azt bizonyítja, hogy a vers igazán csupán a költészetnek ad illő otthont, miként azt a magát műkedvelő írónak valló, a közvéleményben ponyvaszerzőnek tartott H. P. Lovecraft egyszerűen és közérthetően megfogalmazta: „a verses forma emelkedett ritmusai és egységes mintázatai elsősorban a költészetnek nyújtanak megfelelő közeget - amelynek lényege, hogy erős érzelmeket állít elénk élesen, egyszerűen, és főleg nem intellektuálisan ábrázolva őket közvetett, figuratív, képi eszközökkel. Ezért hát nem éppen bölcs dolog ezeket a ritmusokat és mintázatokat alkalmazni, mikor nem akarunk mást, mint kijelenteni, állítani, vagy prédikálni." Arról van tehát szó, amit Gyergyai Albertnek az esszére vonatkoztatott gondolata nyomán úgy definiálhatnánk, hogy a jó vers csak olyan élményről szólhat, amely csak költészetté alakulhat. A költészet soha nem jelent ki semmit, nem elemez és nem magyaráz, nem bizonyít és nem buzdít semmire se, „csupán ábrázol, kiemel, szimbolizál, megvilágít, vagy más módon kifejez valamely hangulatot vagy fontosnak érzett tárgyat" - miként ezt a műkedvelő író feljegyezte. Igaz, vagy száz évvel ezelőtt, az idő múlása azonban semmit se változtatott a költészet mibenlétén, csupán megjelenési formája, a vers sziporkázott millió lehetséges irányba. Alaköltései nyomán azonban mindvégig megmaradt versnek- amennyiben a költészetnek adott otthont. Buda Ferenc versei és a költészet fogalma közé feltétlenül egyenlőségjel tehető. Első verseit tízévesen vetette papírra, illetve őrizte meg emlékezetében. Egyik, talán éppen a legelső így hangzik: „Esik a hó, nincs már virág, / Fehérbe borult a világ, / A fák kopaszon állnak, / Rájuk bús varjak szállanak." Ezt a négysorost még nem a papír őrizte meg, hanem a szerző emlékezete, és a Petőfin, Aranyon nevelődött, József Attilától indíttatott, Nagy Lászlóval, Szécsi Margittal, Juhász Ferenccel érintkező versvilágú költő nem különösebben büszke rá. A tizenkilencedik évétől megőrzött verseire azonban bizonyára annál inkább lehet - nem tudom, az-e -, de már a korai verseiben a reneszánsz ember önbecsülésével és fontosságának tudatosulásával vette birtokába a költészetet. (Később ennek az érzésnek a helyét a semmisség tudata írja majd felül.) Versében a pincelakásból kilépett fiatalembert a fényre, a végtelenbe való vágyódás hevülete hatja át, a nem vagyok akárki öntudatos hetykesége mögött a továbblépés igénye dörömböl, annak az eltökéltsége, hogy ne legyek, ne maradjak akárki, ne egy a sok közül, ugyanakkor a közösségből kisza- kíthatatlan egyedként tekint magára: „világ verdes a szívemben" - írja, ez a szív pedig arra vágyik, hogy a világ is magához ölelje: a külső világ ugyanúgy, mint a belső világ, a vers- József Attila kozmikus világképéhez hasonlatosan - a makro- és a mikrokozmosznak a szeretetben való harmonizálódására vágyakozó megszólalás. Ezekből az első versekből azonnal kitűnik, hogy Buda az a fajta költő, aki még tud és mer szerelmes verset írni, gondoljunk csak a Ne rejtőzz el című antologikus darabra. A fiatal, a pálya elejét koptató költő azonban a szeretet- és szerelemvágya mellett tanúsítja, hogy tökéletesen ismeri a világot. A vidámságot parancsoló ritmusú, életkorából eredően hetyke, hej, mit nekem a világ! vagánysága („Csak semmim van, néha a se"), a nincstelenség felfedezett szabadsága mögött máris ott a vers következő két sorában a realitás lehangoló tapasztalata („ökörnyálon száll a vágyam, / s megakad a tarló ágban"), a rövidre szabott szárnyalás tudatosítja a kényszerű elmúlást („megy az idő, megyek én is"), ami mellé felsorakoztatja a nemlét 21
