Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem
Február végéig tartottak ott, a rendőrkapitányság fogdájában. Ezt a bő hétnyi időszakot három említésre méltó esemény élénkítette fel: egy látogatás, még egy kihallgatás, majd egy zárkatárs érkezése. Harmad- vagy negyednap délelőtt nyílik az ajtó, beszól a tizedes:- Jöjjön, felkísérem az irodába. Összekapom magam, vonulok előtte. Vajon mit akarnak tőlem? Az irodában szikár alkatú, középkorú férfi fogad.- Kulcsár Ferenc vagyok - mutatkozik be, majd kinyitja a szomszédos helyiség ajtaját s betessékel. Márti vár rám a másik szobában. Nem jutunk szóhoz, csak összeölelkezünk, s arra a néhány pillanatra belőlem kihull, eltűnik az elmúlt napok minden nyomorúsága és kiszolgáltatottsága, mintha ott folytatódna változatlanul minden, ahol nemrég félbeszakadt. A nyomozótiszt jelenlétéről is csak akkor veszek tudomást, amidőn néhány perc múltán jelzi: vége a látogatásnak. Mártinak sikerült kijárnia Kulcsár Ferenc párttitkámál ezt a röpke lehetőséget. (Utóbb megtudtam: még egyebet is.) Ekkortájt került sor második kihallgatásomra is. Ennek helyszíne másutt volt, nem a rácsfal mögött, mint az elsőé. Negyven év körüli, jól öltözött, intelligens benyomást keltő, számomra ismeretlen férfi ült az aktákkal, iratokkal telirakott íróasztalnál.- X. Y. százados vagyok - mutatkozott be. (A neve nem titok - egyszerűen elfelejtettem.) - Kérem, foglaljon helyet. Beszélgetésünk - mert inkább annak tekinthettem, mintsem goromba faggatózásnak - végig ebben a hangnemben folyt. Ügyem taglalásán hamar túlestünk. Ennek során előadtam a Vass Lacival megbeszélt változatot. Ezt követően általánosabb - hogy úgy mondjam: elvi - síkra terelődött a szó. Elhangzottak ugyan nevek is: a debreceni forradalmi események során vezető szerepet vállaló Dede Lászlóé, Für Lajosé, Kertész Lacié s még egy-kettőé, de kísérletet sem tett rá, hogy információkat szedjen ki belőlem róluk. Inkább afféle puhatolózás jellege volt ennek az eszmecserének: a nézeteimre volt kíváncsi. Minthogy a verseim ott voltak a kezében, nem sokat köntörfalázhattam. Erre kifejtette, hogy ő is irodalombarát, nagy tisztelője a kultúra jeleseinek, de vegyem tudomásul, hogy itt nem Kodály Zoltánnak van döntő szava, hanem ennek ni! - azzal elővette s koppanva az íróasztal lapjára rakta a revolverét. Jegyzőkönyvet nem íratott alá velem, jegyezgetni is csupán beszélgetésünk kezdetén jegyezgetett. Mielőtt engem visszakísértek volna a fogdába, még intőleg utánam szólt:- Kérem, gondolkozzon el a mondottakon. Azóta is el-elgondolkozom rajta, s bizonyos jelenségek kapcsán néha-néha - mi tagadás - igazat kell adnom neki. Február utolsó napjának délutánján apró termetű fiatalka legényt tuszkol be hozzám a tizedes:- Szobatársat hoztam - szól s ránk zárja az ajtót. A legényke 18 éves volt, valamilyen Zsigának hívták - vezetéknevére s a falujáéra sem emlékszem már -, s nagyra nyitott, kissé riadt szemmel nézett körül új szálláshelyén.- Aztán miért hoztak be? - tudakoltam tőle az ismerkedés után. 17