Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem
Rendbeszedem magam a kudarcba fulladt kísérlet után, s közben az jár a fejemben: mi lenne, ha nyakon kapnám ezt a kis gonosz harci kakast, a fejét belenyomnám oda, ahonnét az imént fölkeltem, ráhúznám a vizet, s addig ott tartanám, amíg csak bugyborékol. Forr bennem a düh, szét tudnám tépni. Derékig megmosakszom, de a hideg víz sem bír lecsillapítani. Visszaveszem az inget magamra, s a két kezem oldalt lógatva megindulok a zárkám felé.- Hátra teszi a kezét! Nyomás! - hallom az ordítását. A kezem hátra teszem, megállók, szembefordulok. A tekintetünk összevillan.- Mi az, tán nem tetszik valami? - kérdi kihívóan, de jóval kisebb hangerővel.- Nem - vetem oda neki, majd ismét hátat fordítva lépdelek tovább, be a zárkámba. Aznap késő estig nem szólt hozzám, csak a másokkal való ordibálása hangzott fel hol erről, hol arról a fogda folyosóján. Az ebédet meg a vacsorát is szó nélkül adta be, sőt takarodó előtt is csupán ennyit szólt:- Vécézni! - s bár ezúttal is odaplántálta magát az orrom elé, s peckesen szemlélte meddő kínlódásomat, szót nem ejtett se hangosan, se halkan. Este megzördült odakinn az idő. A levegő lehűlt, szél kerekedett, be-befütyül- vén az üveghíjas ablakon. Takarodó után fülig magamra húztam hát a pokrócot, az orrom is eldugtam, s oldalt fordulva, összekuporodva igyekeztem felmelegedni alatta. Már-már elbóbiskoltam, amikor zörrent a cirkli csappantyúja, s harsány ordítás verte ki az álmot a szememből:- Vegye ki a kézit a takaró alól! Feküdjön hanyatt! Összerezzenve riadtam fel. „Dögölj meg!" - gondoltam, s kezeimet a pokróc peremére helyezve kelletlenül hanyatt fordultam a kényelmetlen fekvőhelyen, így már sokkalta nehezebb volt eljutnom az elalvás határáig: hiába zártam ökölbe, fázott a kezem, ráadásul az őr is rendszeresen vissza-visszatért, hogy a kémlelőnyíláson keresztül ellenőrizzen, ilyenkor mindannyiszor megzörrent a félretolt fémlap, s hanyatt fekve a lámpa is épp az arcomba világított. Órák teltek el, mígnem ismét elaludtam. Elalvás közben azonban önkéntelenül magamra húzhattam megint a pokrócot, mert újból felriasztott az ördögfajzat üvöltése:- Vegye ki a kézit a takaró alól! Kábán, a kialvatlanságtól fejfájósan vártam, hogy rabságom következő napja rám virradjon. Reggeli után a tizedes az ajtóból visszafordulva még megkérdezte:- Nincs szüksége valamire? Hozok egy cigarettát.- Nem, köszönöm, nem dohányzom - néztem rá hálásan. S ez így ment napról napra, fogva tartásom legvégéig: egyik nap többnyire emberséges őrök voltak szolgálatban, másik nap pokolravalók - vagy inkább pokolból szalasztottak. Többször eltűnődtem rajta akkoriban is, azóta is, vajon miképp alakulhatott ez így. Szándékosan, előre kitervelten szervezték meg ily módon az őrszemélyzet fekete-fehér váltakozását? Hisz kétségtelen: ez adott valamiféle előremozdító ritmust az amúgy hervasztóan egyhangú rabéletnek. Ám aztán inkább arra a belátásra jutottam, hogy ebben is - mint annyi mindenben - a vonzások és választások elve érvényesült, vagyis egyazon váltásba a nagyjából hasonló hajlamú és lelkületű egyedek kerültek egymás mellé. 16
