Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem
csappantyúval lefedhető nyílás volt: a cirkli. Csak befelé nézhetett rajta az őr, a fogvatartott kifelé nem. Az ajtótól balra, fenn a falak és a mennyezet találkozásánál sűrű vasráccsal védett lámpa, ebben éjjel-nappal világított - annyi- ra-amennyire: az alvást zavarta, de olvasni nemigen lehetett volna a fényénél - egy 15-ös izzó. A jobb oldali fal mentén hosszában egy alacsony prices, ez a zárka nagy részét elfoglalta, a helyiség ugyanis egy szermélyre volt méretezve: két hosszanti falát oldalsó középtartásban kinyújtott kézzel kishíján elértem, a hossza is alig volt több három közepes lépésnél. A fogda a kapitányság Újházy Ede utcai épületszárnyának alagsorában helyezkedett el, a zárkák a folyosó két oldalán voltak kialakítva, a folyosó hátsó vége pedig - akárcsak a nagy L betű alsó rövidebb szára - balra derékszögben elfordult, s annak a rövid szakasznak az innenső felében volt a WC. Nekem annyiban szerencsém volt, hogy zárkám ablaka nem a rendőrség belső udvarára, hanem az Újházy Ede utcára nézett, s ez némi kapcsolatot jelentett a külvilággal. Az ablakpárkány kint talán egy tenyérnyivel haladta meg a járda szintjét, belül azonban kinyújtott kézzel épp hogy elérhető volt az alsó pereme. Kinézelődni tehát bajosan lehetett volna rajta. Tíz milliméteres átmérőjű vasrács, valamint vastag, erős huzalból készült sűrű drótszövet akadályozta a ki- vagy behatolást. Üvegezése törött, hiányos volt, s ennek előnyét-hátrányát egyaránt élvezhettem: több hang szűrődött be kintről, viszont a hamarosan morcosra forduló napok és éjszakák során a szél a havat is besodorta. Vizsgálódás, töprengés közepette egyszer csak harangkon- dulást hallok. Nem: ez nem a Nagytemplom harangja. Az másképpen szól, az épület takarása miatt különben sem hallatszana ide. Csakis a közeli Méliusz téri Verestemplom tornyában harangozhatnak. Már dél lenne? Lám csak: eltelt az első fél napom, ha lassan is, de eltelt. Hamarosan lépések közeledtek. Zörgött a kulcskarika, csikordult a zár, nyílott az ajtó. Felálltam.- Itt az ebéd - nyújtott be egy ütött-kopott csajkát meg egy alumíniumkanalat a tizedes -, egyen. A prices szélére kuporodva belekavarok a csajkát feléig-harmadáig megtöltő levesbe. Két szál fakó laskatészta döglött gilisztaként bukik föl az árból, a leves színe, állaga: akár a mosogatóié. Belekóstolok - az íze úgyszintén. Megpróbálom leerőltetni, de a negyedik-ötödik kanál után visszakívánkozik. Feladom a küzdelmet. Ismét lépések közelednek, zörög a kulcskarika, csikordul a zár, nyílik az ajtó.- Adja a csajkát - szól a tizedes, majd belenéz. - Jobb, ha megeszi, estig nincs más.- Köszönöm - mondom a fejemet rázva. Este valami főzeléket adtak, másnap reggelire pótkávéból főzött híg löttyöt kenyérrel meg egy darabka gyümölcsízzel (ez utóbbi - 80%-ban tökből, 20%- ban ki tudja miből gyártott készítmény beceneve a háború óta: Hitler-szalonna), délben ismét a leves, s ez így ment olykori csekély változtatásokkal, amíg csak ott voltam megszállva. Mit mondjak? Harmadnap már a levest is egy cseppig kikanalaztam. Délután ismerős hangok ütik meg a fülemet. A hangok a szemközti oldal valamelyik zárkájából jönnek. Fülem a cirklire tapasztva hallgatózom. Három 13
