Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem

- Szervusz, fiam - köszönt vissza, s a tányérsapkát a feje búbjáig hátra tolva szemügyre vett; ráncos fehér homloka, szálkás szemöldöke, figyelmes tekintete meg ahogy sűrű, dús harcsabajuszán át a szavakat szűrte, nyomban bizalmat ébresztett iránta. - Hát te meg, mondd csak, honnan kerültél ide?- Az egyetemről. Egyetemi hallgató vagyok.- Aztán mit követtél el, hogy lebuktál?- Verseket írtam.- Hijnye, baszod - igazította vissza a sapkáját -, hát nem tudtál jobban vigyázni? Na fiam, vetkezz le hamar, a nadrágszíjadat meg add ide, majd visszakapod, ha eljön az ideje. Vesd le a csizmádat is.

Ahogy húzom lefelé a még nemzetőrként vételezett csizmáimat, észreveszem ám, hogy a tizedes egy jókora feszítővasat húz elő valahonnét. „Na, Isten veled, világ - futott végig gerincemen a borzadály -, ha ezzel látja el a bajomat, nem lesz belőlem ember!" O azonban ügyet sem vetett rám: fogta a csizmákat s nagy üggyel-bajjal egyenként lefeszegette róluk a rászegezett sarokvasakat. Bele is izzadt, mire végzett velük. „Persze - gondoltam -, hisz még megásnám velük a tömlöc falát."- Máskor fiam, gumicsizmában gyere - hallom vetkőzés közben a főtörzs hangját -, ahhoz nem kell ez a pájszer. Na, le a gatyát is, pucérra! Emeld fel a karod. Fordulj meg, hajolj le.

Alaposan körbevizsgált. Vajon mire való ez az egész? Nyilván nem a maga szórakozására csinálja, nem olyannak látszik. De akkor mi a fenét keresgélhet rajtam? Valami eltitkolt nyavalyát vagy netán fegyvert? Eszembe villant Tamási Áron Ábele, aki a kérdésre: van-e puskája? - azt válaszolta: van, csak az ülepem- be van ágyazva. Más helyszínen talán még nevethetnékem is támadt volna. Az öreg ismét megszólalt:- Na jól van, fiam, őtözz fel, húzd vissza a csizmádat is - mintha csak tudná, mire gondoltam, fanyarul hozzáfűzte: - Látom, nincs nálad géppuska, se vasvágó fűrész. - A tizedeshez fordult: - Tizedes úr, kísérje az őrizetest a zárkájába.

Ebből megértettem, hogy idebent az elvtárs helyett az úr megszólítás járja.

A tizedes kezében ekkor már egy hatalmas kulcskarika ékeskedett, teli kulcsokkal. Intett, hogy indulhatok, de ezúttal nem maga előtt terelt, s nem szólt rám, hogy tegyem hátra a kezemet, tőlem kissé lemaradva, súlyos léptekkel ballagott a folyosón, majd valami nyolc-tíz lépés után megszólalt:- Itt vagyunk.

Megálltunk. Kinyitotta az ajtót. Beléptem.- Napközben nem szabad lefeküdni - figyelmeztetett.- Értettem.

Mielőtt rám zárta volna, csendes hangon még utánam szólt:- Ha valamire szükséges van, kopogjon.

Kattant az ajtó, zörgött a kulcskarika, csikordult a zár. Egymagám maradtam. Az őr távolodó lépteinek elhalkultával kegyetlenül rossz lelkiállapotba kerültem, úgy éreztem: igen alul vagyok. Sírni lett volna kedvem. Hogy ezt a cudar érzést valahogy leküzdhessem, szemlélődni kezdtem: lássuk csak, hová is kerültem. A vasalt ajtó közepén, nagyjából szemmagasságban, kívülről

12