Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem

ha egyetért vele, írja alá, ha megjegyzése vagy hozzáfűzni valója van, kérem, jelezze - azzal átnyújtotta a tintaceruzával telekörmölt papírlapot.

Első pillantásra látszott: emberünk vajmi kevés eséllyel pályázhatna Bethlen Miklós vagy Mikes Kelemen babérjaira, a dülöngélő betűk s a girbe-gurba sorok legalábbis nem vallottak túlságosan gyakorlott toliforgatóra. De lássuk a lényeget: az adataim pontosak, a vallomásom pedig: „...a verseket felismerem... azokat én írtam... kivittem... átadtam... nem emlékszem kinek..." És így tovább. Sem Kertész Laciról, sem a többiekről egy szó sem. A fogalmazvány végén még egy mondat: „Vallomásomat önszántamból, minden kényszer nélkül tettem." Mintha egy nehéz lánc pattant volna le rólam. Még egyszer átfutottam az írást, az előzőleg kezembe nyomott ceruzával szinte automatikusan aláhúzva, illetve kijavítva néhány kirívó helyesírási hibát.- Na, elolvasta? - hallom a hangját.- Igen, elolvastam.- Minden stimmel benne?- Minden.- Akkor írja alá. - Érdeklődve figyelte, ahogy aláírom a nevemet. - Adja ide. A ceruzát is. - O is elolvasta még egyszer a művét. Belejavításaimra nem volt megjegyzése. A papírlapot becsúsztatta az egyik fiókba, majd az íróasztalon megnyomott egy csengőgombot. - Mára végeztünk - mondta, s intett, hogy felállhatok.

Az ajtón csakhamar belépett egy széles vállú, vastag nyakú, vörös arcú, hatalmas tenyerű rendőrtizedes, ezek itt ketten kiteltek volna belőle - legalábbis élősúlyban.- Vezesse el - utasította kurtán kihallgatom, majd az íróasztalán kezdett tenni-venni. Távozóban még odaköszöntem nekik - viszontlátásra -, ám ő úgy tett, mintha nem hallotta volna, csak a birkózó biccentett utánam komoran a fejével.

Vagy másfél év múlva megtudtam valakitől: kivételes szerencsém volt ezzel a két nyomozóval. Rendes körülmények között inkább csak afféle alibiállást töltöttek be a rendőrségen: egyikük a Debreceni Dózsa kézilabdása volt - ezért tudott hát akkora pofont adni -, a másik pedig ugyanebben az egyesületben birkózott.

Kilépvén a kihallgatószobából, a rács túloldalán még megpillantottam apámat: sápadtan, szomorúan várakozott rám, de egy szót sem válthattunk egymással, odabólintottam hát neki, s haladtam arra, amerre a rendőr irányított. Az épület belső udvarára nyíló ajtónál rám szólt:- Menjen előre, tegye hátra a kezét!

Úgy tettem, ahogy mondta, de közben lopva hátrafelé sandítottam. Tartottam tőle: ha ez a nagydarab fickó hirtelen meg talál billenteni hátulról, biztos, hogy nem a magam lábán teszem meg a fogdába lefelé vezető utat a lépcsőn. A rúgás azonban csodák csodájára elmaradt. No, majd odalent, ahol senki sem látja! - gondoltam.

A fogda őrszobáján egy ötvenes forma, deresedő bajszú, szikár főtörzsőrmester fogadott, hírül sem látszott olyan ádáznak, mint tenyeres-talpas beosztottja.- Jó napot kívánok - köszöntem neki illendő módon.

11