Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem

rendőrkapitányság. A Nagytemplom órája elütötte a kilencet, amikor benyitottunk a Kossuth utca és az Újházy Ede utca sarkán álló épület kapuján.- Az ügyeletes tisztet keressük, - jelentettük be a kapuőmek.

Meg is találtuk egykettőre: a magasföldszinti folyosón az egyik ajtóra ki volt írva: ÜGYELETES.

Kopogok, benyitok. Negyven év körüli, fakó arcú férfi cigarettázik unatkozva az íróasztal mögött. Jó estét köszönök, bemutatkozom. Karikás, kialvatlan szemmel mered rám:- Mit óhajt?- Én vagyok az, akit ma többször is kerestek, és most jelentkezni szeretnék, hogy...

Folytatnám tovább: hogy ne keressenek, mert itt vagyok, de az álmosan unatkozó férfiú türelmetlenül félbeszakít:- Kérem, ma már nincs félfogadás, jöjjön be reggel nyolcra.

Azzal unottan félrefordítja a fejét, jelezvén: semmi kedve hozzá, hogy velem foglalkozzék.

E kabarétréfába illő abszurd jelenet után hazabandukoltunk. Anyám szorongva, ám egyben reménykedve fogadott bennünket:- Elengedtek, kisfiam?- Mára igen - válaszolta apám kurtán helyettem is.

Konyhai fekhelyemen forgolódva elalvás előtt eltöprengtem rajta: lám, kaptam még egy - alighanem utolsó - lehetőséget a sorstól. Kihasználjam-e? S ha igen, hát hogyan? Szökjek ki mégis, hagyjam el ezt a megtaposott országot? A kedvesemet? Azt nem. Vagy próbálkozzam meg a rejtőzködéssel? Jókai Mór jutott az eszembe: ő hosszú hónapokon át bujkált a Bükkben a szabadságharc leverése után, míg Róza asszonynak sikerült kimentenie a hatóságoknál. Én is meghúzhatnám magam Szóládon a rossz felől fújó szelek elcsitultáig. Igen ám: csakhogy más volt az a száz esztendővel ezelőtti Bükk a maga sűrű erdeivel, s megint más egy huszadik századi falu a Balaton közelében. S merőben más maga a huszadik század. Inkább előbb, mint utóbb ott is rám találnának, s bajba keverném az engem befogadókat is. Lesz, ami lesz, gondoltam, ha már elindultam egyfelé, nem változtatok rajta. Akkor még nem ismertem a német mondást: csak az ökör következetes.

Másnap - mintha csak iskolába készülnék - jókor fölkeltem, talán még ettem is valamit, majd elindultam, hogy idejében odaérjek. Apám ezúttal is elkísért. Végig a Péterfián, majd a Kálvin tér sarkánál rézsút balra letérve a Vár utcán s a Csapó utcát derékban átszelve, a színházátjárón keresztül jutottunk ki a Kossuth utcára. A Református Gimnázium, a Kollégium, a Nagytemplom, a Zenede s a Csokonai Színház mellett elhaladván átsuhant rajtam: lehet, hogy jó darabig nem fogom látni ezeket a jellegzetesen debreceni épületeket. Egész úton alig vetettünk néhány szót apámmal. Bár titkolni igyekezett, ő szemlátomást sokkalta erősebben aggódott, mint én. (Amióta fiaim s lányaim vannak, tökéletesen megértem akkori állapotát.) A rendőrkapitányságon a magasföldszinti folyosó

8