Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinson rugói

A szekrényből előkereste a laptopot, bekapcsolta, és egész estig megállás nélkül írt. A karszék ülése kegyetlenül recsegett alatta. Az utolsó mondatban megjegyezte: Holnap fölhozok egy karton bort, munka után jólesne egy üveggel.

Az asztaltól a sötét erdő felé nézett, de nem látott mást, csak saját arcát, ahogy a lámpafény lefordul róla, s az asztalon terül szét.

VI. fejezet

Valentin napokon át sétált. Fölfedezte a várost, a környéket. Szendvicset és vizet csomagolt, hogy ne kelljen napközben hazatérnie. Szót váltott a főtér beszélő papagájával, bejárta a lakása mögött húzódó hegyi utakat, fölkereste a tópart napok múlva nyitó strandjait, bérelt biciklivel járta a szomszédos falvakat, városokat. Nyugodt, elégedett emberekkel találkozott, akik közül a beszédesebbek kikérdezték. Ki ő és mit csinál Windmühlében? Mikor az Alapítvány nevét említette, mindenki fölkapta a fejét, á, igen, ismerem, mondták. A jelenkori irodalomról viszont semmit nem tudtak. A régi, klasszikus írókat emlegették. Most nincs írójuk, kérdezte Valentin. De, biztosan van, csak még nem ismerjük, hangzott a válasz, amely egy ideig úgy hatott Valentinre, mintha itt minden terhet és felelősséget lerakhatna magáról, csak ötven vagy száz év múlva derül ki, volt-e értelme a munkájának. De neki akkor már édesmindegy. Vagyis nem, gondolta, talán mégsem mindegy.

Kiwi nem törte Valentinra az ajtót, és máshogy sem jelentkezett. Szó nélkül képes hordani a pulóverem, gondolta többször magában Valentin.

Egy délelőtt laptopon dolgozott, körülötte füzetek. A parton sétáló terhes nőkről, a néhány hónapos anyákról írt följegyzést. A nyugalmukról, az apró kocsikban alvó babákról, mintha angyalok titkos találkozója volna a vízpart szórt fényű ligete.

Akkor jutott eszébe barátja, Ben, a műfordító. Neki köszönheti, hogy rászánta magát az útra, s még egy sort sem írt neki, és egyszeriben mindennél fontosabbnak érezte a levelet.

Új lapot nyitott, hosszú levelet kopogott a gépbe, amelyben összegezte eddigi tapasztalatait. Azt írta, jól érzi magát, mindenki nagyon kedves vele, de egy ponton túl nincs tovább. Mintha láthatatlan üvegfalat tolna maga előtt, amely távol tartja tőle a valódi eseményeket, így azt is, hogy megtapasztalja, mi a dolga, mit várnak tőle, mit kell tennie.

Tanácstalan vagyok, miközben kellemesen lebegek, írta Bennek.

Leírta próbálkozásait a könyveivel, a pulóverrel, s a köréjük font gondolatokkal, melyek nem vezettek eredményre.

Valójában nem tudok olyat tenni, aminek következménye van, mintha nem lennék része a világnak, írta Valentin, ezért arra gondoltam, segítséged kérem. Fordítsd le az eddig írt jegyzeteimet, karcolatokat, szeretném átadni az Alapítványnak, tudni akarom, mit gondolnak róla.

110