Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinson rugói

csapta a szelet. Közvetlenül egy magas lány után lépett a terembe, ahol keskeny forduló után lépcső vezetett az alagsorba süllyesztett könyvtárba. A fordulóban számítógép állt közös használatra. Valentin megfogta az egeret, az interneten behívott egy ismerős oldalt, s úgy tett, mintha gondolkodna. A monitor tükrös fényében látta a könyvtárost, aki kartonokat rakott az asztalra, mintha paszián- szozna. Valentin megfordult, a könyvtáros maga elé mutatott a pultra.- Jöjjön, iratkozzon be!- Köszönöm, köszönöm - mondta Valentin angolul -, majd máskor visszajövök.

A könyvtáros megértőén bólintott. Valentin úgy lépett az utcára, mint aki kényszerházasság elől menekül.

Az utcán langyos szellő járt, bátran legyezve Valentin tűzpiros arcát.- Grütze - köszönt rá egy korabeli nő, de nem lehetett még negyven. A szemei tiszták voltak, a bőre fehér, sárga pulóverén chilipaprika-kitűzőt viselt.

Valentin nem fordult meg utána, de percekig emlékezett az arcára. Nem értette, miért ilyen kedvesek hozzá a nők. Otthon senki nem szól hozzá az utcán, itt meg körbedalolják szépséggel és kedvességgel. Valamit biztosan félreért, gondolta. Miért pazarolnák rá, miért ilyen közvetlenek?

Az utca végén szűk kaptató vezetett föl, két autó alig fért el egymás mellett. A házak éleikkel fordultak a folyton kanyarodó út felé. Itt az egyik kirakatban paplanok, ágyneműk, pokrócok, cérnák és párnák sorakoztak, s magában a boltban sem volt más, mint ezek ezerféle variációja.

A boltos idős, szigorú tekintetű asszony volt, de ahogy meglátta Valentint, szélesen mosolygott, fogai vakító csillámokat szórtak az üvegtáblára, s mintha a máj foltok is beleolvadtak volna.

Valamikor nagyon szép asszony lehetett, gondolta Valentin, s most is gondosan választott magának szoknyát és rövid, karcsú kabátot. Az ajtóhoz lépett, elfordította a kulcsot.

Valentin tétovázott, nem látta a kirakatban az árakat.

Az asszony újra ránézett, csodálkozott, mérőszalagot kanyarított a vállára.

Valentin belépett az ajtón, s ahogy tanulta, köszönt.

Az asszony az ajtótól kezdte ecsetelni a portékákat, a pokróctól a párnákig. Szépen és dallamosan beszélt, mintha énekelne, ám a dalt megszakítani nem épp figyelmesség.

Talán négy perc is eltelt, mire Valentin szóhoz jutott.- Elnézést, asszonyom, nagyon köszönöm, de nem beszélem az ön nyelvét, csak angolul tudok.

Az idős asszony egyszeriben összeráncolta homlokát, dühösen lehúzta válláról a centit, két lépést hátrált a pénztárgép felé, s megrázta a fejét.- Nem beszélek angolul - mondta határozottan.- Sajnálom - szólt Valentin, s most végre otthon érezte magát. Nem értik és elutasítják. Lehajtotta a fejét, melyben ha legalább egyetlen németül csengő szó is kering, nem érezte volna üresnek.- Honnan jött? - kérdezte váratlanul az asszony, arca kisimult, szemei nevettek, jól állt neki a rövid angol mondat.

96