Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinson rugói
- Jó estét! - mondta a kalauz, nagy huzattal tépte föl az ajtót. Széles, műanyag szemüvege nem illett az arcához. Az áttetsző, lila keretben nagyított szemgolyók pislogtak. A szeme sötét volt, akár egy kabátgomb. Az asszony föl sem nézett, Valentin a meghívólevélbe hajtotta a jegyet. A kalauz minden oldalról megvizsgálta.- Hová utazik? - kérdezte homályosan a kalauz.- Windmühle - huhogta Valentin. A kalauz végigmérte Valentin ruházatát, szájába harapott, s elgondolkozott. Mintha mondani akarna valamit, de nem biztos a dolgában. Aztán szó nélkül visszaadta a jegyet, elment. Valentin kezébe temette az arcát. Valamit biztosan félreértek, gondolta. Valamit észre kellett volna vennem, de elsiklottam fölötte. Előbb-utóbb ki kell derülnie! A vonat átlépett a határon, megállt. Az esti peronon kevesen várakoztak, a forgalmista egyhamar sípolt. Fiatal nő és idősebb férfi állt meg Valentin ajtaja előtt, beléptek. A férfi németül beszélt hozzá. Valentin széttárta a karját, nem értem, mondta angolul. Mindketten leültek Valentinnal szemben. Csomag nem volt náluk, az arcuk pirosán fénylett. Németül suttogtak. Valentin belekortyolt az ásványvízbe, lehunyta a szemét, megpróbált aludni. Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, két fegyveres katona állt az ajtóban, útlevelet kértek. A férfival és a nővel németül, Valentinnal angolul beszéltek.- Ismeri a nőt, együtt vannak? - kérdezte Valentint, aki csak a fejét rázta, aztán mégis rákérdezett.- Miért?- így viszik át a lányokat - mondta a katona. - Szex - tette hozzá morcosán a másik. Valentinnak a kérdőív jutott eszébe, s mintha egy pillanatra először értené, mi történik vele. Aztán mégse. Az érzés nem törte át a homályt. Valentin órák óta várta a pirkadatot, nem tudott aludni, izgatott volt. Mire Windmühlébe ért, egyedül maradt a kocsiban, kivilágosodott. A csomagokkal lepattant a vonatról, elindult az állomás felé. Megállt, mintha valamit fönt hagyott volna. Nem, minden itt van, gondolta, de mindaddig nem mozdult el, míg az elhaladó vonatablakon be nem látott az üres fülkébe. Az állomás órája hat óra négy percet mutatott. Túl korai még az idő, gondolta, biztosan nem jön ki elé ilyenkor senki az Alapítványtól. Az állomás hatalmas épületében bolyongott a csomagokkal. Most jutott először eszébe, hogy körülnézzen, és az is, hogy itt van, megérkezett Windmühlébe. Az üvegfalú váróteremben leült egy székre a csomagok mellé, várt. Hogy mire, azt maga sem tudta. Percek múlva találta ki, hogy nyolcig vár. Akkor kezdődik a hivatali idő. Fáradt volt. Végre nem mozgott alatta az ülés. Elaludt. 86
